Gyerekként imádtam a reggeleket. Olyan jó volt felébredni, és tudni, hogy egy hosszú nap vár rám sok játékkal. Nem kellett idő ahhoz, hogy éber legyek. Kinyitottam a szemem, és ha láttam a redőnyön átsütő nap pöttyeit a falon, már boldog voltam. Ma, nem értem miért, több kell a boldogsághoz. Néha emlékeztetnem kell magam arra, mennyi mindenért lehetek hálás. Könnyebben elromlik a kedvem, és túl sokat aggódom, amíg ki nem zökkent valami. De szerencsére nap mint nap rádöbbenek, hogy a boldogság mennyi mindenben megjelenhet és eljöhet. Ott lapul a maszatos kis kézben, ami nekem gyűjtött kavicsot a tóparton. Ott van az asztalomon hagyott üzenetben, amit nekem szántak. Ott van minden fél szóban, tekintetben, ami elárulja, hogy a férjem és a barátaim mennyire jól ismernek. Ott van a szüleimmel való esti beszélgetésekben.
Néha órákra, napokra velünk maradhat, néha csak egy pillanat része.
Például azé a pillanaté, amikor nyári este kihajolok az ablakon a hűs levegőbe, és nézem a fenyők csúcsát.
De ott van abban a pillanatban is, amikor álmosan megfordulok az ágyban, és a férjem alszik mellettem.
Aztán ott van abban a pillanatban, amikor sétálok, és meglátok egy érdekes házat vagy egy virágos kertet.
És ott van abban a pillanatban is, amikor a lánybúcsúján a menyasszony átad nekem ajándékba egy idézetet, ami épp a kedvencem Az órák című filmből.
„Emlékszem, hogy egyik reggel hajnalban keltem. Úgy éreztem, minden csupa lehetőség. Azt gondoltam, hát innen kezdődik a boldogság! Ez a kezdete! És persze mindig egyre több jön. Nem jöttem rá, hogy nem a kezdet volt. Maga volt a boldogság. Az volt A Pillanat. Épp akkor.”
Ezek a boldogság-pillanatok talán itt vannak körülöttünk. Talán csak fel kell fedezni, meg kell találni őket.
