“Az osztályában, a baráti körében mindig ő volt az ötödik… Az ötödik, akit szívesen bevettek a beszélgetésbe, de ha nem volt ott, senkinek sem hiányzott. Akinek a nevét senki sem mondta ki, ha a legjobb barátnőjét kellett megnevezni. Dorkának ott volt Renáta. Majának Liza. De neki… senki. Pedig olyan jó lett volna valaki, aki mindig rá gondol először! Aki mindig vele ért egyet.
De ehhez különlegessé kell válnia! – gondolta Kitti.
Mert Kitti úgy érezte, joggal tartják unalmasnak: még soha nem lovagolt, soha nem járt külföldön, egyszer sem látta a tengert. Anya pedig szinte sosem ért rá elvinni őt moziba vagy bárhova. Ráadásul azt sem engedte, hogy a 12. születésnapja előtt fent legyen a Facebookon vagy az Instán. Mindig csak hallgatta, miről számolnak be a többiek, mit láttak, írtak, posztoltak, olvastak.
Kitti kibámult az ablakon. Hogy mit látott? A lehetetlenül kék júniusi eget és a lustán úszó felhőket. Azonnal álmodozni kezdett:
Mi lenne, ha…
Mi lenne, ha egy nap arra ébrednék, hogy olyan könnyű vagyok, mint a felhők?
Mi lenne, ha felugorhatnék az égre?
Mi lenne, ha a felhőkben lenne egy elhagyatott, lakatlan ország?
Én pedig elfeküdnék a fehér, vattaszerű dombokon.
A nap közelebb volna. És minden ragyogna.
Milyen is lenne zöld levéllé válni?
Fent lengedezni a cseresznyefa egyik ágán?
A szellő ritmusára táncolni, és hagyni, hogy a nap átsüssön a testünkön.
Mi lenne, ha egy reggel arra ébrednék, hogy sebesült őz vagyok?
Mi lenne, ha egy reggel arra ébrednék, hogy én vagyok a felkelő nap?
Nagyon szeretnék átváltozni, ahogy a nappal átváltozik éjszakává, és az éjszaka nappallá.”
A fenti részleteket a Cseresznyeliget titka című regényemből hoztam. Kittit egy kicsit magamról is mintáztam. Ahogy neki, úgy nekem sem volt legjobb barátnőm az általános iskolai osztályban. Ahogy ő, úgy én is néha magányosnak éreztem magam, és azt hittem, csakis velem van a baj. Talán nem vagyok elég izgalmas, nem vagyok elég bátor, elég beszédes. Kitti is így érez. Ezért is szeretne átváltozni, mássá válni. Sokáig észre sem veszi, hogy ő nemcsak egy lány az utolsó sorban, nemcsak az ötödik, aki mindig pár nélkül marad, hanem igazán színes, különleges egyéniség. Sok mindenben tehetséges, sok mindenben segíthet másoknak. Ez pedig igaz minden pár nélkül maradó diákra. Aki egyedül marad, könnyebben elhiszi, hogy fölösleges, hogy unalmas, hogy vesztes. Pedig nincs így!!! Az osztályközösség, a tanárok, a szülők és a környezet mind segíthet bebizonyítani, hogy mindenki izgalmas, különleges valamiben!
Fotó: Pixabay
