“A bordásfal előtti linóleumpadló hirtelen piaccá változott, amelyen ők voltak a kiárusított tárgyak. A leghaszontalanabb, leértékelt termékek. Legalábbis Fanni így érezte. Gyűlölte a tornaórát! Az utolsó tíz percben mindig ugyanaz a forgatókönyv játszódott le: csapatok alakultak, és ő nem kellett senkinek. Először még egészen nagy csoport vette körül, aztán az emberek kezdtek eltűnni mellőle. Kriszti néni két csapatkapitányt választott a kidobóshoz, mindegyik felváltva szólíthatott magához tagot. Elsőnek az erős fiúk fogytak el. Aztán a népszerű lányok. Aztán azok, akik nem voltak népszerűek, de nagyon jól sportoltak. Utoljára mindig ugyanazok maradtak: a kövér Kata, a kétballábas Anti és ő: Fanni. A büdös.
Fanni nevét senki sem mondta ki. Egyértelmű volt, hogy ő maradt, és mint utolsó, Áron csapatába kerül, mert ott eggyel kevesebben vannak. De nem fog kullogni! Még csak az kéne, hogy kimutassa, hogy fáj! Inkább felkapta a fejét, és odaszökdécselt a többiekhez. Mégis volt a rosszban valami öröm. Balázs is a csapatukhoz tartozott. Balázs pedig a beszólások ellenére is nagyon-nagyon helyes volt. Fanni nem játszott rosszul. Ügyesen ugrott ki az érkező labdák elől, sok osztálytársát eltalálta, az ellenfél pedig egyre fogyott. De tőlük is kiesett Ági, aztán Detti. Végül hárman maradtak: Fanni, Peti és… Balázs. Fannit elöntötte az öröm és az izgatottság. A keze izzadt, de még így is sikerült újra és újra elkapnia a labdát. Balázs összejátszott vele. Passzolt neki! Sorra dobálták ki az ellenfeleket. Nyertek! A csapatuk ujjongott. Balázs összecsapta a tenyerét Petivel. Fannival nem, de Fanni most ezt nem is bánta. Szinte röpült az öltözőbe. A tornaruhát dúdolva húzta le magáról, majd a pólójáért nyúlt.
– Pfuj, Fanni, ne ide rázd a pólódat. Fannis szaga van! – mondta Niki.
– Jaj, bocsi. Nem tudtam, hogy nincs ízlésed – felelte félvállról, még mindig dúdolva Fanni.
– Azt hiszed, ez vicces? Kac, kac kac… – gúnyolódott Tilla.
– Szerintem az! – mondta magabiztosan Fanni.
Detti, Niki és Tilla összenéztek. Detti intett a többieknek, hogy hajoljanak közelebb. Úgy tettek, mintha titokban akarnának egymásnak mondani valamit, de a beszélgetésük jól hallható volt.
– Azért ilyen boldog, mert Balázzsal lehetett egy csapatban – mosolygott Detti.
– Halkabban, meghallja! – mondta Niki.
Detti még halkabbra fogta a hangját, de csak annyira, hogy Fanni még így is ki tudjon venni minden szót.
– Olyan nevetséges, ahogy bámulja őt! Folyton mindenről őt kérdezi meg, odaadja neki a háziját lemásolni, meg ropival kínálja. Mindenki tudja, hogy tetszik neki!
– Persze. Balázs is tudja. Múlt héten ketten maradtunk a játszin, és beszélgettünk. Mondta, hogy utálja Fannit – legyintett Tilla.
Fanni hangosabban dúdolt. Egyre hangosabban. Azt a dallamot, amit hegedűórán vettek. Próbálta minél pontosabban felidézni. De még így is hallotta a lányok minden szavát. Persze ők úgy tettek, mintha suttognának, ő pedig úgy, mintha nem venné észre, miről van szó. De minden mondat ott visszhangzott a fejében, és olyan volt, mintha pofonvágták volna. Melege volt, az arca égett, és hiába koncentrált, nem tudta visszatartani a könnyeket. Szerencsére már felöltözött, ezért nem vették észre, hogy jóval tovább hajol a táskája fölé, mint szükséges volna. Kétszer átnézte az összes könyvét és füzetét, mintha leltározna, hogy mindent bepakolt-e arra a napra. Pedig már tudta, hogy igen, hiszen a tesi volt az utolsó órájuk. Hagyta, hogy mindenki elinduljon kifelé. Fél füllel még elkapta Niki mondatát:
– Szerintem hallotta, és megsértődött, azért nem jön utánunk…
Aztán az ajtó becsapódott. Fanni felállt az üres öltözőben, és elővette a testpermetet. Eper. Anya választotta neki az Avonból. Illatosított oldal volt, mindketten megszagolták, és ezt kiáltották ki a legjobbnak. Ő már mindent megpróbált. Tényleg MINDENT. Hogy büdösnek csúfolják… azt sosem mondta el otthon. Szégyellte volna a többiek előtt. Egyszer elcsente anya parfümjét, de csak rosszabb lett. Az osztályból mindenki rajta vihogott.
– Próbálkozik szerencsétlen, hagyjátok!
– Pfuj, Fanni, még büdösebb vagy, mint voltál!
– Szerintetek melyik szag a jobb, a fannis vagy a rózsás fannis?
Aztán inkább testpermetet kért. Azt mondta otthon, hogy az osztálytársnőinek is van. De már teljesen mindegy volt, mit csinál. Fanni úgy érezte, hogy ha a világ legfinomabb illatával érkezne holnap, akkor is kicsúfolnák valamiért. Mindegy is, miért.”
A részletet Az osztály vesztese című regényemből hoztam. Bevallom, én is olyan diák voltam, aki a testnevelés órán legutolsónak „kelt el” a piacon, ha csapatok alakultak. Nagyon kétbalkezes voltam a labdajátékokban, és mivel a tanár a gyerekekre bízta a csapatalakítást, minden torna végén átéltem, amit Fanni. Úgy éreztem, megaláznak. Mintha piros betük hirdették volna a homlokomon, hogy túl lassan futok, rosszul célzok, béna vagyok. Persze, mindenki győzni akart, így senki sem szeretett volna a csapatába választani, még ha amúgy kedvelt is. Selejtnek éreztem magam. Szerettem volna eltűnni, de nem lehetett. Azt hittem, az általános iskolából kilépve magam mögött hagyhatom ezt a rossz élményt. Majd amikor általános iskolai tanárként láttam, hogy még mindig így alakítanak csoportokat a testnevelés órán, és észre vettem a cipőjüket bámuló, senkinek sem kellő diákokat, mi tagadás, elfogott a düh és a keserűség. Hiszen nem kerülne olyan sokba, hogy erre figyeljünk, és elkerüljük az olyan helyzeteket, melyekben megalázzuk a diákokat. Miért a versenyzés a fontos? Miért az a legjobb, aki másokat legyőz, mások felé emelkedik? Hát nem nekünk, felnőtteknek kéne megtanítanunk, megmutatnunk a gyerekeknek, hogy mindegyikük értékes, és az a jó, ha csapatként, egymást segítve érik el a céljaikat?
Fotó: Pixabay
