Kitűnt a többi diák közül. Nem a kinézetével, a világosszőke hajával és kék szemével, hanem a poénözönnel, amit mindenki fejére zúdított. Felszegett fejjel, lazán járt-kelt a maga tíz évével a tizenegy évesek között. Idősebb testvéreitől eltanult, nagykamaszos viselkedését csak akkor vetkőzte le, ha megfeledkezett magáról, és… véletlenül élvezetet talált a homokozásban, a hintázásban, a legós újság nézegetésében. Kipróbálta, hogy a napközis teremben a régi „doboztévéhez” hozzáragad-e a haja. Elnyelte a 40 forintját az italautomata, és ő bátran felhívta a gép oldalán megadott számot, majd biztosra vette, hogy az automatatulajdonos még aznap elhozza neki a portára az elnyelt pénzét. Bizonyíték képpen egész délután őrizgette a forróvizes poharat, hogy majd megmutathassa: tea helyett csak ezt kapta. Mindezek ellenére ő már nagyfiú volt! A „tanár néni” helyett „tanárnőt” mondott, és be nem állt a szája.
Imádott beszélni tanulás közben, leckeírás alatt, az ebéd során. A történeteit pedig hihetetlen beleéléssel el is játszotta. Minden másodpercről tudósított, valahogy így: „Most nézze meg, tanárnő! Ez ehetetlen!!! Beleteszem a kanalat a főzelékbe, és állva marad! Ki se tudom szedni…”, én pedig hiába akartam néha szigorú lenni, rászólni, a szemem akkor is elárult. Tudta, hogy belül nevetek.
Pedig a legtöbb tanár szemtelen, nagyszájú gyereknek tartotta. Főleg azért, mert amit mondott, az gyakran telitalálat volt. Mivel nemcsak humorral rendelkezett, hamar észrevette a helyzetekben az íróniát, és nem félt lecsapni, parodizálni. Igen, ettől néha bántóvá vált a vicce. És amikor jött érte a büntetés és dorgálás, akkor azt rendszerint megbánás nélkül, szemtelen tekintettel és beszólásokkal fogadta. Nem félt a büntetéstől, még kevésbé attól, ha rászóltak, mert úgy is eszébe jutott valami frappáns válasz, amivel még kellemetlenebb helyzetbe hozhatta a tanárt. De miért is bánta volna meg, amit tett, ha sokan nevettek, és senki sem jelezte vissza, hogy valódi fájdalmat is okozott?
Emlékszem, az első hetekben én is azt hittem, hogy nagyon nehéz lesz vele. Egy délután nekem is megcímzett egy beszólást, és várta a szokott hatást: a büntetést, fenyegetést, vitát. De nekem tényleg fájtak a szavai…
És akkor arra gondoltam, miért ne próbálnám meg, hogy ezt elmondom neki? Lehet, hogy azt hiszi majd, a tanárnője túl gyenge, túl érzékeny. Lehet, hogy lepereg róla az egész. Lehet, hogy kihasználja, hogy én megnyíltam neki, és szemtelen vagy gúnyos lesz, vagy rám nevet… De nem jutott eszembe jobb módszer, csak az, amit anya is alkalmazott mindig, ha gyerekként megbántottuk.
Amíg a többiek az udvarhoz öltöztek át, odahívtam magamhoz, és ránéztem. Kihívóan, szemtelenül meredt az arcomba, én pedig belekezdtem. Elmondtam, mennyire fáj, amit mondott, és milyen rossz érzés nekem erre bejönni a napközibe. Aztán vártam a gúnyos választ. De az elmaradt. Én lepődtem meg a legjobban, mert a mindenki szerint szemtelen „rosszfiú” arca egy varázsütésre megváltozott. Kikerekedtek a szemei, meglepődött, lepillantott a cipőjére, zavarba jött, aztán szomorúan rám nézett, és azt mondta: bocsánat. Még sosem hallottam, hogy bárkinek ezt mondta volna.
Nem kértem, hogy ne tegyen ilyet többet. Tulajdonképpen nem kértem semmit. Ennyi volt a beszélgetésünk. Mégsem hagyta el a száját többé semmilyen nekem címzett beszólás. És amikor láttam, hogy mások sóhajtoznak, és kijelentik: ez a gyerek kezelhetetlen, mindig eszembe jutott, hogy nézett rám akkor. Mennyire meglepődött. Úgy, mint akinek még soha senki nem mondta azt, hogy „fáj”. Akkor jöttem rá, hogy az őszinte bocsánatkérést várjuk mindig, de azt gyakran elfelejtjük, hogy ehhez nekünk is őszintének kell lennünk. A diákoktól tanultam meg, hogy nekem sem kell tanárként tökéletesnek látszanom. Nem kell eltitkolnom sem az érzéseimet, sem a gyengeségeimet. A takargatást, a hazugságot úgy is megérzik, és megtorpedózzák. Ha őszinte vagyok velük, elfogadnak úgy, ahogy vagyok. Anikó néniként.
Fotó: Pixabay
