Éppen négy éve történt, hogy egy fülsértő dörgés kíséretében feleséggé váltam

Előtte egy héttel még úgy hagytam el a munkahelyemet, hogy mindent jól szemügyre vettem. Végigsiklott a tekintetem a behúzott függönyökön, az asztalomon és az ajándékba kapott kék gyertyamadarakon. Arra gondoltam, fog-e bármi változni, amikor egy hét múlva újból belépek. Amikor már feleség leszek. Más lesz akkor ez a szoba?

A legtöbb lány onnantól készül az esküvőjére, hogy tud járni. Én is ebbe a csoportba tartozom. Gyerekként régi, csipkés függönyből vart szoknyába bújtam, a fejemre elsőáldozásról örökölt sárguló fátylat húztam, a kezemben pedig egy megfakult művirágcsokrot lóbáltam. Ennyi már elég is volt a játékhoz és ahhoz, hogy a fantáziám beinduljon. Gyerekként.

Felnőttként azonban minden olyan más lett. Próbáltam rábeszélni a páromat és a szüleimet, hogy legyen minél kisebb az esküvő, és ezzel a stressz is. Elfintorodtam az esküvői magazinokat lapozgatva, amelyek úgy mutatták be a ceremóniát megelőző egy évet, mint egy cukorkákkal és rózsaszín habbal díszített muffint – édesen, színesen, giccsesen. Én pedig néha megijedtem, hogy talán nagyon is rossz menyasszony vagyok, amiért nem minden percben a szervezésre gondolok, a készülődést boldogan bízom a szüleimre, és nem próbálok hetekig ruhákat. Féltem a szerepléstől, az elvárásoktól, és alig vártam, hogy végre már minél zökkenőmentesebben menyasszonyból feleséggé váljak.

Aztán az apró részletek mégis magukkal ragadtak. A meghívó szövegének megírása, a meglepetés-ceremóniaszámok kiválasztása, vagy a virágdíszek készítése. Néha azon kaptam magam, hogy már alig várom, de még így is elfogott az aggodalom: szerettem volna, hogy az esküvőnk ne legyen besorolható a cukormázas házasságkötések egyformaságába. Hogy olyan legyen, mint mi, és közben mindenki, akit meghívtunk, jól érezze magát. De azt még nehezen tudtam elképzelni, hogyan valósulhatna meg mindez.

Aztán az izgalom egy kis feszültségdombban összpontosult éppen a nagy nap délutánján, amikor öltözködtem. Azt hittem, el fogom sírni magam, amikor egyszer csak váratlanul és észrevétlenül eltűnt minden félelem és torokszorító érzés. Valamikor útközben hagyhattam magam mögött, amikor a szüleimmel és a párommal elindultunk a helyszínre – feltűnés nélkül – ugyanis elromlott a kocsi dudája. Apukám azért próbálkozott, hiszen megígérte, hogy egész úton dudálni fog, de a kocsiból csak valami halk, keserves nyöszörgés szűrődött ki. Aztán az ég, látva szerencsétlenségünket, megsajnált minket, és vigasztalásul úgy döntött, majd ő kíséri zenével az esténket. Úgy, hogy azt már mindenki meghallja városszerte. És mire kiléptem a kocsiból az első lehulló esőcseppek, égdörgések kíséretében, már tudtam: minden a legnagyobb rendben van. És ami ennél is jobb: minden rendben is maradt. Egész éjjel.

Mintha egy varázsburok vett volna körbe, amely beenged és megtart minden benyomást, tekintetet, mosolyt és üzenetet, és egyetlen pillanatot sem enged ki anélkül, hogy észre ne vennénk. És én ennek a buroknak köszönhetően egyszerre tudtam figyelni kifelé és befelé, láttam mindenkit, aki eljött és fontos volt, és nem volt egy elpazarolt pillanat sem. Mindegyik másodpercbe sikerült bepréselni egy egész násznépet, a férjemet és magamat és az összes érzésemet is. Tényleg varázslat történt.

Kint sötét volt a vihartól, ömlött az eső, én pedig egy fülsértő dörgés kíséretében feleséggé váltam. Aztán a varázsburokban eltöltött hétvége után visszamentem dolgozni, és a boldogságon kívül nem változott semmi. A függöny ugyanolyan volt, a kék madarak ugyanott ültek az asztalon, és a többiek is ugyanúgy beszéltek, rám pedig már másnap vártak újabb feladatok, legyőzésre váró akadályok, izgalmak, örömök és szomorúságok. De azért eközben is jutott idő arra, hogy tovább keressem: miben is más feleségnek lenni?

Aztán lassan kezdtem úgy gondolni, hogy semmi sem más a Nagy Napnak nevezett esemény óta. De csak azért, mert a változás már sokkal korábban elkezdődött és végbement – mint ahogy a párom is mondogatta már fél évvel az esküvő előtt, hogy ő már most is úgy gondol rám, hogy a felesége vagyok. Így abba az egy napba nemcsak a varázslatnak köszönhetően fért el annyi minden, hanem az éveknek köszönhetően is, amelyek során létrejött egy új pici család: a férjem és én.

A barátnőim mindig azt mondogatják, hogy ha nem lennék író és pedagógus, akkor esküvőszervezőnek kéne mennem. De csak azért, mert a rokonok és a barátok annyi esküvőre hívnak, hogy minden évre jut kettő, én pedig annyira szeretem ezeket az eseményeket, hogy lassan “szakértővé” válok. A szüleim nagy napját is sokszor visszanézem. Igazi, sátras lagzit tartottak a faluban. Zenekar kísérte a menetet. A sor elején ment édesanyám az első vőféllyel, utána édesapám az első koszorúslánnyal. Utána jöttek a kisebb és nagyobb koszorúslányok és vőfélyek, majd a zenekar, mögöttük pedig az ifjú házaspárok, végül a násznép. A sort az örömszülők zárták. A férfiak kezében bor volt, hogy az utcai nézelődőket bármikor meg tudják kínálni. A sütő asszonyok tálcákon kínálták a lagzissütit a bámészkodóknak. A templomi ceremóniáról a lagzira tartva már a menyasszony és a vőlegény vezette a sort. Feladatok is vártak rájuk: pelenkamosás, babakocsitolás, fafűrészelés, szűrőkanállal levesmerés. Majd következett a tánc.

Azóta sok minden változott, és én úgy érzem, ahány esküvőn járok, annyiféle szokással találkozom. Csak egy valami biztos: a jó esküvő nem a szép időn vagy a ráköltött pénzen múlik, hanem azon, hogy el jön-e az a bizonyos pillanat. A csoda. Amikor az igazi találkozások történnek. Amikor egyszerre és együtt érzi ugyanazt az ifjú pár és az egész násznép. Két hete épp a legjobb barátnőimmel élhettem át ezt a pillanatot, amikor egyikük férjhez ment, és mi ott lehettünk vele az öltözködésnél, és azokban a percekben, amikor menyasszonyból feleséggé vált. Nemcsak vele örültünk együtt, hanem a szüleivel, rokonaival, az egész násznéppel. Egy kis időre elfeledkeztünk minden másról, és mind egy csapattá váltunk, mert ugyanazt éreztük. Én ezekért találkozásokért szeretem a legjobban az esküvőket.

Fotók az esküvőnkről: Edelmayer Zsolt

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.