Szeretek úgy írni, hogy amikor felnézek a jegyzeteimből, akkor nem a falakat, hanem az elérhetetlen, változó eget látom. Mindig más és új arcát mutatja felém. Néha borongósan szürke, vagy épp boldog arany. Amikor ezt írom, mélykék, és bolyhos, fehér felhőszigetek úsznak rajta.
Már tavasszal, az első jóidővel „kiköltözöm” a teraszra „égnézőbe”, és onnantól késő őszig itt születnek a regényhőseim, történeteim, posztjaim. Ez az én nyári birodalmam, amit évről évre csinosítgatok. Kicsit kicsi, és távolról sem tökéletes, mivel nem vagyok jó kertész. De ki mondta, hogy a széphez tökéletességre van szükség? Amikor kiülök ide a virágok közé, és felnézek a három fenyőcsúcsra, igenis úgy érzem, nincs ennél szebb és jobb hely a földön.
Igaz, tudom, hogy vannak piramisok, kastélyok, tengerek, kivilágított szigetek, de a legjobb helyek mindig itt és most vannak. Körülöttünk. Abban a zsebkendőnyi kertben vagy szobában, ahol a mi képzeletünk uralkodik. Ahol minden négyzetmétert ismerünk és szeretünk. Ahol igazán önmagunk lehetünk, na meg ahol néha el is feledkezhetünk magunkról, és bármivé válhatunk. Ahol virágok születnek és nőnek nagyra, és ahol mindig minden változik évszakról évszakra, mégis minden nyugodt és kiismerhető.
Azt gondolom, ahhoz, hogy jobban megismerjük és jól érezzük magunkat, nem kell feltétlenül távoli tájakra utaznunk. Elég, ha felnézünk az égre.
