Van egy óriási kincsem. Az egyik legnagyobb ajándék, amit kaptam, hogy egészen régi, kisgyerekkori emlékeket is fel tudok idézni. Például azt, amikor kiscsoportosként, magányosan álltam a hatalmas, zöld udvaron, és elindultam a homokozóhoz, ahol már játszott egy lány. Egyedül.
– Leszel a barátom? – kérdeztük egymástól, aztán megosztoztunk a lapátokon és vödrökön, és megfogadtuk, hogy mindig együtt maradunk. Az iskolában is. Felnőttként és idős néniként is. ÖRÖKKÉ. Akkor ilyen egyszerű volt barátkozni. Egy szóra odaadtuk a szívünket és a bizalmunkat. Mindig egymás mellett ültünk az asztalnál, és együtt rohangáltunk a bokrok és a fák között. És én állandóan meséltem neki. Tündérekről és angyalokról, akik figyelnek minket és vigyáznak ránk. Elképzeltünk és eljátszottunk mindenfélét. Egészen óvoda végéig. Akkor másik általános iskolába került, és nem találkoztunk többet.
Jöttek viszont új barátok és új játékok. Alsósként katicabogaraknak készítettünk otthont a kiserdőben. Vagy családokat alkottunk, és lettek anyák, apák, gyerekek és állatok. Én mindig a legkisebb gyereket alakítottam, mert olyan pici voltam. Az árnyékban, a bokrok között volt a „nagy házunk”. Onnan, a levelek közül néztem, ahogy süt a nap. Ezekben az emlékeimben ugyanis mindig sütött a nap. Egészen felső tagozatig. Akkor valami megváltozott. Vagyis visszagondolva nem valami, hanem MI változtunk meg. Elmaradtak a régi játékok, a fiúk a pályára rohantak focizni, és a lányok kis körökbe állva megtárgyalták a sorozatokat és a kedvenc együtteseiket. Nekem pedig egyre inkább hiányozni kezdett valaki. Egy legjobb barátnő. Akire mindig számíthatok. Aki mindig engem választ, ha párba kell állni. Akivel megoszthatom a titkaimat és a gondolataimat. Aki éppen úgy érez, mint én. Pont azokat gondolja a világról, és pont ugyanolyan álmai vannak. Egy rokonlélek. Bár az iskolán kívül voltak barátnőim, és az osztályban se bántottak, mint a korábbi könyveim hőseit, azért mégis sokszor éreztem magam magányosnak. Hiába vettek be a lányok a társaságba, igazán sosem tartoztam közéjük. Mindenkinek volt egy jobb, legjobb barátnője, és én mindig úgy éreztem, hogy kilógok a sorból.
Pont ezt érzi Kitti is az új regényemben, a Cseresznyeliget titkában. Ő az első főhősöm, akit részben magamról mintáztam. És vele együtt én is újra átéltem, milyen az, amikor a legjobb barátunkat és lelki társunkat keressük. Bevallom, az írás során én is eltöprengtem azon, mit is jelent a barátság szó nekem, és milyen is a legjobb barát. És tudjátok mire jöttem rá? Hogy korábban Kitti is és én is rossz nyomon jártunk…
Épp karácsonyra készülődtem, amikor úgy döntöttem, készítek egy adventi naptárat a legjobb barátnőimnek: azaz decemberben minden egyes nap küldök mindegyikőjüknek egy személyes üzenetet. Először úgy terveztem, hogy olyasmikről fogok írni, amikben hasonlítunk. De érdekes módon, ahogy leültem fogalmazni, mindig inkább a különbségek és a közös emlékek jutottak eszembe. Csak akkor döbbenten rá, hogy bár jó érzés, amikor kiderülnek hasonlóságok, valójában az igaz barátság éppen az ellentétekről szól. Arról, hogy akik valóban szeretik egymást, azok szeretik a köztük lévő különbségeket is. A legjobb barátaim előtt nem kell titkolnom soha a valós ízlésemet, értékrendemet, véleményemet, mert tudom, hogy elfogadnak és szeretnek így, ahogy vagyok.
Nekik köszönhetően minden hétköznapom gazdagabbá vált, mert már nem csak azt szeretem, ami az én érdeklődési körömbe esik. A kedvencek listája kibővült. Korábban például a nyuszik és a sünök csak nyuszik és sünök voltak. Most azonban már minden nyusziról azonnal Eszter jut eszembe, hiszen annyira szereti a kisállatokat! Ő mesél nekem nagy hozzáértéssel a filmekről, és ő jelenik meg előttem, ha megszólal a lelkiismeretem, és azt mondja, hogy valamit rosszul tettem. Mert Eszter mindig mások örömét keresi, mindig türelmes és mindenkiben a jót látja. És én igyekszem tanulni tőle. Ha történelmi témájú könyvet olvasok, alig várom, hogy elmeséljem a tartalmát Vikinek. Mindig csodálattal hallgatom és nézem, ahogy szenvedéllyel és őszintén kiáll amellett, amit fontosnak hisz. Sosem alkuszik meg. Hatalmas lelkesedéssel és akaraterővel igyekszik megvalósítani az álmait. Újságíróvá Anita segítségével és példamutatásával váltam. A megismerkedésünk napjától olyan volt, mintha az anyukám is lenne. Tudom, hogy bármilyen kérdésem, problémám van, rá számíthatok. Ha eltévedek este Pest utcáin, őt hívom fel először, és ő volt az első, aki azt a pályázatra szánt novellámat olvasta, amiből később Az osztály vesztese született.
Nekik köszönhetően többet tudok a világról és szebbnek is látom a világot. Még akkor is, ha nem csak jó emlékeink vannak. Volt például egy olyan másfél év, amikor régi, szálkás, összetolt konyhaasztalok körül dolgoztunk egy csupasz falú, hideg szobában, és bizony sokszor, nagyon sokszor bántottak meg minket. De szerencsére nem kellett a földre hozni a mennyországot ahhoz, hogy mégis jól érezzük magunkat együtt. „A humor forrása nem az öröm, hanem a bánat. A mennyországban nem születnek viccek” – mondta Mark Twain, az pedig biztos, hogy abban a másfél évben az a bizonyos iroda a legkevésbé sem hasonlított a mennyország földi megfelelőjéhez. Mégis: amikor egy-egy fárasztó nap végén hazaindultam, mindig arra gondoltam, évekkel később erre biztosan nem fogok emlékezni. Csak arra, milyen nagyon szerencsés is voltam, hogy velük dolgozhattam, és együtt tudtunk nevetni – és szerintem sokkal többször csordult ki a könnyünk vicces történetek, helyzetek kapcsán, mint szomorúságunkban vagy mérgünkben – pedig az is előfordult. Jó volt érezni, hogy egy kis csapat nem a hibáim ellenére, hanem a hibáimmal együtt szeret. Nekem ez a barátság.
De azok is barátaim, akikről tudom, hogy ha nem is találkozunk évekig, bármivel keresném fel őket, meghallgatnának és segítenének. És azok is a barátaim, akik szinte minden napomról tudnak, és akikkel minden nap új kaland. Kitti is ilyen barátokat szerez a Cseresznyeliget titkában. Gyakran hiszi, hogy ami körülötte zajlik, az csak csoda és varázslat lehet. Pedig valójában épp igaz barátokat szerez.
Fotó: Pixabay
