Ő volt az, aki mellett én is tanulhattam: hogyan kell jó testvérnek, jó nővérnek lenni.
Együtt találtunk nevet a világ furcsaságaira.
Együtt fedeztük fel, mi mindent rejt a valóság és a képzelet birodalma.
Eleinte csak büszke voltam rá, mint a „mi kisbabánkra”, beszéltem hozzá megállás nélkül, reggeltől estig, és ő mindig tágra nyílt szemekkel meghallgatott.
Hajtogattam a fehér anyagpelenkáit, hogy anyának segíthessek.
Sétáltunk együtt: őt tolta a babakocsiban anya, én ringattam Kinga babát, és közben egymást kérdezgettük: a te kicsid alszik már?
Aztán már játszani is tudtunk. Az öcsém lépett be először a képzeletbeli birodalmamba.
Neki köszönhettem az első meséimet, amik az ő szórakoztatására születtek meg bennem.
Ő volt az első tanítványom, hűségesen tűrte, hogy én tanár nénit játszhassak mellette.
Ha féltünk, egymás mellett aludtunk el, együtt nyaraltunk a mamáknál, együtt mentünk először színjátszó szakkörre.
Anyukám és én olvastuk fel neki a kötelező olvasmányokat, én vettem át vele érettségi előtt a történelmi és irodalmi tételeket. Ő pedig bevezetett a csillagok és a világűr titkaiba.
Egymás mellett nőttünk fel, mégsem hasonlítunk sem külsőre, sem természetre. Mások az érdeklődési köreink, másban vagyunk jók. Viszont közösek az emlékeink, és ugyanazokon a poénokon nevetünk. Vannak filozófiai kérdések és témák, melyeket egymásnak tartogatunk.
Ő mindenre, mintha csak egy matematikai egyenlet lenne, keresi az igazi és egyetlen megoldást, én meg azt gondolom, a világ kérdéseire sokféle igaz válasz létezhet egymás mellett.
Ő azt vallja, hogy a döntéseinket és a cselekedeteinket inkább a biológia határozza meg, én pedig azt, hogy inkább a társadalom és a nevelés.
Amit én csodának hívok, azt ő fizikának.
Sokat és nagyon jókat vitatkozunk.
Hát nem ez a legjobb a testvéri viszonyban? Nem kell hasonlónak lenni, mégis mindig marad egy közös pont, ahol találkozhatunk. Ha testvérünk van, még színesebb lehet a világunk.
