– Ne aludjunk még! Inkább mesélj! – kértem a nagymamámtól. Bebújtunk a meleg takaró alá. A szobában sötét volt, de a kinti lámpák fényeit így se lehetett teljesen kizárni. Befolytak a redőny résein, és világos pöttyökkel szórták tele a falakat. Én a mennyezetet bámultam, és mindig ugyanazt kértem: meséljen a gyerekkoráról!
Igazán különleges volt elképzelni, hogy egyszer régen az az ősz hajú néni, az én mamám is volt kislány, és mezítláb rohangált a mezőkön. Pedig így történt. Mama mesélt, és a mennyezet felettünk olyan lett, mint egy nagy vetítővászon. Láttam, milyen kis „ingecskét” viselt, ahogy ment reggelente a bögréjével a tejért. És azt is láttam, hogyan indult a határba a tehenekkel. Legeltette őket, szaladgált, és virágkoszorút font a hajába. Idilli világnak tűnt. Vagy csak az emlékezete tette azzá.
Pedig olyasmi is történt, amit még mai fejjel, tapasztalattal sem tudok igazán felfogni, feldolgozni, elképzelni. Mint a háború. Arról is mesélt nekem, amikor kicsi voltam. Persze nem este. Akkor a sötétben, az árnyak között túl rémisztő lett volna. Ez nappali történet volt. A földön kuporogtunk a szobájában, a ruhásszekrénye előtt, és egy papírokból kicsomagolt Szűz Mária-szobrot néztünk. Nem olyan picit, amit a vásárokban és búcsújáró helyeken árulnak, hanem akkorát, amit addig csak a templomokban láttam. Csupán annyi volt a különbség, hogy ezen a fiatal Szűzanyán meglátszott, mennyi mindent megélt. A festék már több helyen lepergett róla, és apró darabok is hiányoztak belőle. Mindez – és a történet, ami hozzá tartozott – tette előttem annyira különlegessé, hogy minden egyes alkalommal látni akartam, ha a mamámhoz látogattam. A kicsomagolás rituáléjára és az ilyenkor szokásos párbeszédre még ma is emlékszem.
– A háború alatt mindig hozzá fordultunk. Ő védett meg minket – magyarázta mindig.
– De miért tartod a szekrényed alján?
– Mert már nagyon régi, és lejött róla a festék.
– Meséld el megint, hogy volt!
– Akkor még én is nagyon fiatal voltam. Háború volt, és amikor le kellett mennünk a pincébe, a föld alá, magunkkal vittük. Végig velünk volt, és hozzá imádkoztunk, hogy vigyázzon ránk. Ha majd megnősz, és én már nem leszek, a tiéd lehet. Rád is vigyázni fog – ígérte, és akkor én ebben semmi ijesztőt nem láttam. Kisgyerekfejjel csak arra gondoltam, hogy ha az enyém lesz, én bizony nem fogom a szekrényem alján tartani. Majd lefestem a kopott részeit, és kiteszem az asztalomra. Az ebédlőasztalom közepére!
Én szeretem betartani a gyerekkori ígéreteimet és fogadalmaimat. Főleg azért, hogy ha holnap vendégül kellene látnom az ötéves Anikót, akkor se kelljen pirulnom semmiért. Ne kelljen azt mondanom: „nekünk nincs is közünk egymáshoz, elfelejtettem az álmaidat!” Nem felejtettem el semmit! A polcokon ott vannak a színes ceruzák, ahogy gyerekként elképzeltem, és a mesekönyvekből sincs hiány. Ugyanúgy szeretek olvasni, rajzolni, és továbbra is meséket találok ki, amiket le is írok. Csak a szobor… az nincs az asztalomon. Azt én is a ruhásszekrényemben tartom becsomagolva. Talán egyszer én is továbbadom majd azzal a történettel: ez a nagymamám Szűz Mária-szobra volt. Vigyázott rájuk a háborúban.
Hogy milyen is volt az a háború? Mitől és mennyire féltél akkor? – ezt sosem kérdeztem meg gyerekként. Talán azért, mert ezt az ember megérzi. Már gyerekként is tudja abból, ahogy a másik beszél róla. Nem kell kimondani. Az egyik legkorábbi emlékem is egy ilyen érzés. Még akkoriból, amikor a mamám kitelepített nővére és férje hazalátogattak Kanadából, és nagy ebédet adtak. Azt hiszem, házassági évfordulót ünnepeltek a rokonsággal a falu éttermében. Én átszaladtam a nagy, fehér abroszok között, és egyszer csak megálltam egy kisebb terem ajtajában. Bent mindenki énekelt. És mindenkinek könnyes volt a szeme.
„Heimat, oh Heimat, Heimat wie bist Du so schön? Könnt’ ich, ja könnt’ ich, könnt’ ich Dich wieder zu sehen?” – szólt a dal, amit persze nem értettem. Egy szavát se. Mégis megtelt a szívem szomorúsággal. Még most is emlékszem, mit éreztem. Azóta is azt érzem, ha ezt az éneket hallom. Pedig akkor semmit sem tudtam róla. Azt se, hogy egyszer régen volt egy kitelepítés, és hogy mamának és a testvérének nagyon sok évre el kellett szakadniuk egymástól. Hogy sokaknak kellett egyetlen pici zsákkal elhagyni az otthonukat és a rokonaikat. Nem beszéltek ilyesmiről a nagyszüleim. De ide sem kellettek külön szavak. Már az is elég volt, ahogy ott ültek sokan. Mindegyiküket körbelengte valamilyen titokzatosság, ünnepélyesség, fájdalom és öröm egyszerre. Boldogság, hogy megint együtt lehetnek.
Mert a történetek között nemcsak idilli és szörnyű képek vannak, hanem boldog emlékek is. Meg olyanok, amik mind befolyásolták az életünket. Mint anyukám meséje, ami a kedvencem tőle.
Arról szól, hogyan ismerkedtek meg apával. Egy bálban! Együtt táncoltak, és megtetszettek egymásnak. Apa másnapra randevúra hívta anyát. Csakhogy anyukám előtte varrni tanult egy varrónőnél. Ült a varrógép fölött, és akárhányszor az órára pillantott, mindig úgy látta, még van ideje. Mire kiderült, hogy az óra rég megállt, már nagyon későre járt. A megbeszélt időpont rég elillant. Anyukám gyorsan összeszedte a holmiját, és futott a megbeszélt találkozóhelyre. És apukám még ott volt. Épp akkor akart elindulni azt gondolva, mégsem jött el a lány… Így kezdődött a szerelmük. Hát nem olyan, mint egy Hamupipőke-történet? (Megjegyzem, édesanyámnak épp a Hamupipőke volt a kedvence gyerekkorában.)
Én meséket, regényeket írok, de ezek az igaz történetek épp úgy hatottak rám, mint a hercegnőkről, sárkányokról, Hamupipőkékről szólók. Mert a legszebb, legmeghatóbb mesék a valóságból, a saját múltunkból érkeznek. Szüleinktől, nagyszüleinktől, ismerősöktől. Mindenkinek van egy vagy több története. Olyanok, melyeket a gyerekek még a tündérmeséknél is jobban szeretnek.
Kiemelt kép: Pixabay
