Eleinte azt gondoltam, ha visszamegyek az iskolába, minden olyan lesz, mint régen, csak én a tanári asztal másik oldalán, a tábla előtt állok majd. Tudni fogom, mit kell tennem, mondanom pedagógusként, hiszen már annyiszor elképzeltem. A jövő átláthatónak, egyszerűnek, csak épp távolinak tűnt. Nem tudom elfelejteni az első egyetemi napot, amikor az egész főváros idegen és ijesztő volt számomra. A kétemeletnyi nagyra nőtt ablakok, amiken a reggeli félhomályba lehetett tekinteni. A hosszú, visszhangzó folyosók és lépcsősorok, a többszáz fős előadótermek, ahol eltűntem a hallgatók között. Késő délután, amikor kiléptem a bölcsészkar kapuján, csak sétáltam a zuhogó esőben, kerülgettem a pocsolyákat, bolyongtam a még mindig ismeretlen, túl óriásinak és zsúfoltnak látott Budapesten, megálltam egy-egy antikvárium kirakata előtt, és magamban fáradtan azt számolgattam, hány napot és évet fogok még itt tölteni, mire ismét beléphetek a középiskolába – tanárként.
Aztán amikor valóban elérkezett a tanítási gyakorlat, és csakugyan ott álltam a diákok előtt, rádöbbentem, hogy korábban tévedtem. Semmi sem olyan, mint régen volt. Megijedtem. Nem az izgalom okozott problémát, nem a gyerekektől, a tananyagtól vagy a fegyelmezéstől tartottam, hanem attól a felismeréstől, hogy ebben az új helyzetben idegen vagyok saját magam számára.
Mindent újra kellett tanulnom. Azt, hogy ki is vagyok én tanárként. Mit érzek, amikor a gyerekre nézek? Mit mondok váratlan szituációkban? Min nevetem el magam, és mikor leszek dühös? Kiabálok-e vagy hallgatok? Rászólok-e vagy nem?
Mintha most születtem volna a zöld és barna padsorok, krétaporos és filces táblák, negyvenöt percekben mért hétköznapok világába először. Egy teljesen új önismereti folyamat indult el.
Korábban megmosolyogtam a tyúkanyó típusú tanárokat, most rádöbbentem, hogy én is az ő táborukat erősítem. Hozzájuk hasonlítok, amiért a tizenöt éves, nálam magasabb diákokat az én tündérkéimnek nevezem magamban. Mindegy, melyik tanuló milyen családból jött, és milyen tulajdonságai voltak, ha rám bízták, akkor egy kicsit az én gyerekemmé vált. Csodálkoztam, mennyire ösztönösen vágyom megszeretni őket. Haragudtam magamra, amikor az iskola egyes szabályait nevetségesnek éreztem, és bizonyos tiltott dolgokat nem tudtam megtiltani. Máskor meg szigorúbb voltam, mint a többi tanár. A saját értékrendemet szerettem volna betartani, de még én is csak akkor ismerkedtem meg azzal, mit is várok el tőlük, és mit tartok fontosnak.
Korábban, olyan tizenhat-tizenhét évesen még azt hittem, az önismeret egy folyamatosan fejleszthető és építhető tudás. Mintha egy hosszú, magasba tartó, kanyargó lépcsősoron haladnék felfelé. Elkezdtem megismerni magam, szorgalmasan olvastam a pszichológiai könyveket, drámapedagógiára jártam, és úgy hittem, előbb-utóbb célba érek. De tévedtem. Az első, tanárként megélt óra óta tudom, az ember új és új lépcsősorra bukkanhat a kanyarok végén. Mindig ott találja magát a tükör előtt. Ismeretlenként. Folyton újra kell kezdeni az önismeretet. Minden élethelyzetben. Talán nem is lesz vége soha a lépcsőzésnek és a kanyaroknak.
Fotó: Vörös Dóra Rebeka
