A lakótelep hercegének hitte magát…

Kettesben ültünk az üres épületben. Akár azt is mondhattuk volna, hogy ketten vagyunk az egész világon. Ő a tizenhárom évével, két számmal nagyobb pólójával, vakítóan fehér pipaszár lábával és a lilás-kékes karikákkal a szeme körül. És én a korábban kiránduláshoz bepakolt hátizsákommal, a teás termoszommal, a virágos szoknyámban. Hirtelen mindketten egyszerre fintorodtunk el, ahogy az ajtót kicsapta a szél, és teljes hangerejével megtámadott minket a takarító néni mulatós zenéje. Felpattantam, hogy kizárjam a hangokat, ő pedig felajánlotta, hogy hallgassuk inkább az ő számait.

„Ez tetszeni fog Önnek” – mondta meggyőződéssel, miután elárultam, hogy elvarázsol, ha francia nyelven énekelnek. El is indított a telefonján egy francia popszámot, aztán ahogy telt az idő, egyszercsak jött a rapzene is.

„Ez az előadó a barátom!” – büszkélkedett a szám kapcsán. „Látja a feliratot a pólómon? Az ő előadóneve. Tőle kaptam.”

„És hol ismerkedtél meg vele?” – kérdeztem.

„Itt szokott erősíteni a pályán!” – felelte.

Akkor eszembe is jutott, hogy hazaindulva mindig látok a lakótelepen néhány fiatal, tízen-huszonéves, szűktrikós srácot, amint a focipályán a kapura kapaszkodnak, és felhúzzák magukat százszor. Vagy fekvőtámaszoznak a betonon, miközben hallgatják a telefonról a saját zenéjüket. A tízemeletes tömbök között olyan aprónak tűnnek, mintha manók lennének az óriások gyűrűjében. Ők mégis hatalmasnak érzik magukat. És talán nem is véletlenül… A házak falai olyankor az ő zenéjüket visszhangozzák, és a dallamok és rapszövegek összekeverednek a játszótéren rohangáló kicsik sikítozásaival.

„Szóval ők a barátaid?” – kérdeztem.

„Igen. És több mint ezer ismerősöm van! És nagyon sok a követőm!” – büszkélkedett tovább a nyurga fiú, miközben húzott egy kártyát a pakliból. „Tegnap is feltettem egy képet. Találja ki, hányan lájkolták!” – fordult hozzám, miközben én is felkaptam egy lapot – egy makk királyt.

„Nyertem!” – mondta a fiú kisvártatva, és összeszedte a kártyalapokat, hogy újra osszon. Kártyáztunk. Korábban az volt a terv, hogy ezen a napon valamelyik osztállyal kirándulni megyek. Kivéve, ha esetleg lesz olyan diák, akire vigyáznom kell… És lett ilyen diák. Egyetlen fiatal, aki ott maradt a kihalt dobozépületben, amíg az osztálytársai és a sok száz többi tanuló hangosan, egyszerre beszélve sorakozott fel, hogy elinduljon az erdőbe, múzeumba, játszóterekre. Mi pedig maradtunk kártyázni. Először az emeleten, a teremben ültünk és beszélgettünk, aztán úgy döntöttünk, hogy kimegyünk a napsütötte udvarra. Én letáboroztam a focipálya szélére. Néztem, ahogy rohan a labda után, és valahogy sosem sikerül gólt rúgnia. Újra és újra elvéti, holott még ellenfele sincs. Közben fejünk felett vakított a nap, csönd volt, és miénk lehetett az egész udvar. A fiúé, aki büszkén kergette az álmait (hogy egyszer híres focista lesz), és az enyém. Figyeltem. És ahogy néztem, lassan kirajzolódott az a világ, amelyet maga köré teremtett. Ebben a világban ő uralkodott többszáz Facebook-ismerőse fölött. Ha valamit tett, azt rengetegen látták, és a követői azonnal lájkolták. Bejárása volt a híres emberek közé (akik igazi eladók voltak és zenét szereztek), délután bringázott, és minden héten volt egy lány, aki a vállán sírta el a fájdalmát. Ha valakivel problémája akadt, könnyűszerrel elintézte. Erős volt és gyors. Ha kellett, erőszakot alkalmazott. És ő gyakran úgy ítélte meg, hogy kell.

Bevallom: amikor megtudtam, hogy itt marad, és egy egész délelőtt rá kell majd vigyáznom, megrémültem. Ijesztőnek hittem. Hogy miért? Mert annyit tudtam róla, hogy ő az, aki mindig piros sapkában ül be órára, és amikor egyszer elvette tőle a tanár, felháborodva hívta fel a folyosóról a rendőrséget, hogy bejelentse a lopást. Ő volt az, aki a barátjával eltörte a pingpongütőt a kis ötödikesem hátán. Ő volt az, aki a falhoz lökte a sorban állókat a menzán, hogy előbb ehessen. Ő volt az, aki fejbe ütötte a szemüveges kisfiút, csak mert elhaladt mellette a folyosón.

Azt hittem, egész nap szófogadatlan, engedetlen, flegma lesz. Azt hittem, csúnyán fog beszélni, és rosszakat mond majd azokról, akiket bántott. De nem így történt. Egész nap nagyon figyelmes és kedves volt hozzám. Mindenben első szóra engedelmeskedett. Egyetlen rossz vagy csúnya szó sem hagyta el a száját. Mintha nem is ugyanaz a diák lett volna. Először csak megadóan, csalódottan fogadta, hogy egyedül maradt a suliban. Aztán egyre jobban élvezte, hogy valaki csak rá figyel. Hogy valaki minden ötletét és történetét meghallgatja, és hogy komolyan megmutathatja neki, hogy ki is ő valójában. Mert míg az iskolában jópáran rettegtek tőle, ő nem látta magát félelmetesnek. Sokkal inkább hercegnek. Királynak. Olyan fiúnak, aki segít a lányokon, és megvédi őket. Olyan fiúnak, aki erős, és mindig győz. Aki könnyen barátkozik. Aki ügyesen focizik, és egyszer még sokra viszi. Azt szerette volna, ha felnéznek rá. És úgy gondolta, ezt el is érte. Az életet uralhatónak hitte. Akkor is, ha kettesben élt az édesapjával, aki annyit dolgozott, hogy minduntalan egyedül hagyta. És neki egyedül kellett boldogulnia. Ő pedig boldogult is a maga fogalmai és elképzelései szerint. Büszkén mutatta és magyarázta nekem, mi mindene van! Barátai, ismerősei, a bringája, a focilabdája és a tehetsége. Elégedetten futott előttem a pályán. Talán már látta is maga előtt, ahogy a közönség neki drukkol. Talán már hallotta is, ahogy a szurkolók felordítanak, amikor gólt rúg. Talán már odaképzelte maga köré a híres focistákat, akikkel együtt játszik. És talán nem is sejtette, hogy én csak egy sápadt, sovány gyereket látok, akinek a karikás, éhes szeme és a pólója foltja is elhagyatottságról és magányról árulkodik. Arra gondoltam, hogy ahogy fut a piros sapkájával a fején, és egyre elszántabban, egyre rosszabb eszközökkel, egyedül kergeti az álmait, azok csak egyre inkább távolodnak tőle. Egészen addig, míg el is tűnnek a szeme elől. És mi marad akkor neki?

 

Az osztály vesztese című regényemben is találkozhattok vele a Betonherceg című fejezetben.

 

Fotó: Pixabay

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.