Mi kell a csodához?

Nem tudhatjuk, hogy a velünk szemben ülő diák mit él át otthon…

Zsófi mindig mosolygott. De csak azért, mert egy sokkal szebb világot képzelt maga köré, mint amiben élt. Bár nem tanítottam, az ügyeleten, délután négy és öt óra között vele is sokszor maradtam kettesben. Olyankor játszottunk, rajzoltunk, vagy mesélt a napjáról, és közben táncolt, ugrált, összefirkálta a táblát. Csak egy helyben nem tudott maradni soha. Repkedtek az arca körül a szőke tincsek, ahogy ide-oda szökkent, és lelkesen magyarázott valamiről. Imádott beszélni. A kedvenc animéiről, a testvéréről, az álmairól. Bármiről. És amikor mosolygott, ragyogott a világ! Olyan volt, mint egy tündér. Képes volt elfeledtetni az emberrel, hogy egy üres tanteremben ül a neonfényben, az összekarcolt, sápadt, kényelmetlen padok között. Zsófi mintha egy mesében élt volna, és ha vele voltam, én is beléphettem a mesébe.

Azt hiszem, szeretem a valóságosnál szebbnek látni a tárgyakat és a világot magam körül. És Zsófi is pont ilyen volt. Mégis: ahogy egyre többet beszélt és játszott, egyre több mindent árult el a valóságról is. Emlékszem, egyszer az ételekről beszéltünk. Arról, ki mit szeret és utál enni. Közben épp rajzoltam neki egy szépruhás lányt, ő pedig forgott körülöttem, ahogy sorolta a kedvenceit. Aztán eldicsekedett azzal, hogy ő nem válogatós. Otthon is mindig megette a főzeléket. Mert amikor egyszer ellenkezett, akkor az apukája megragadta a hajánál fogva, és belenyomta a fejét a zöldborsófőzelékbe.

Nekem megállt a ceruza a kezemben. Felnéztem Zsófira. Ő, mintha csak rajtakapták volna, mentegetőzni kezdett. Hogy apa nem tehetett róla. Hogy apa csak dühös lett, ha nem volt rend az asztalnál. Az is csak apránként derült ki, hogy ha apa dühös lett… akkor bizony eljárt a keze. És sokszor lett dühös. Nem bánt jól velük. Anyával se. Én pedig kezdtem rájönni, mi lehet az oka annak, hogy már nem a szülei, hanem a nagyszülei nevelik őt és a testvérét. Zsófi csak ritkán látta az anyukáját. Azt mondta, hogy külföldön él és őket is magával fogja vinni tavasszal. Aztán tavasz lett, de anya nem jött. Zsófi pedig mosolyogva mondta: majd ősszel. Szeptembertől már külföldön fog tanulni…

De elmúlt az újabb ősz, majd még egy tavasz, és Zsófi még mindig ott pörgött-forgott a sárga fényben, a kopott iskolai padok között. Mégis mosolygott. Mert mindenre volt szép magyarázata, kedves története. Újabb és újabb mesék és hétköznapi örömök. Apróságok, amikkel nem csak magát, de másokat is fel tudott vidítani. Engem is. Például azzal, hogy ha meglátott az udvaron, a nyakamba ugrott és átölelt. Vagy azzal, hogy lelkesen integetett és kiáltozott az áruházban, ahol összefutottunk. Egyszer, egy fárasztó nap végén, amikor megint kettesben maradtunk az ügyeleten, megkérdezte, hogy elénekelheti-e a dalokat, amikkel az énekversenyre készül. Én bólintottam, és ő elkezdett énekelni. Épp a kedvenc népdalomat. És akkor a valóság mintha megszűnt volna. Eltűnt a kinti sötétség, az aznapi feladataim, az előttünk álló hosszú hét. Nyoma veszett minden problémának és rossz érzésnek. Nem maradt más, csak az a dal. Nem tudom, hogy valóban annyira szép volt-e, mint ahogyan én hallottam. Csak azt tudom, hogy Zsófi tiszta, csengő hangja mindent bejárt és mindenütt ott volt. Az ablakokon, a székeken, az asztalokon, a táblán és a bőrömön. Minden az a dal volt. Még én is.

Körülbelül három perc lehetett a csoda. De – mint minden csoda – ez is örökké tart. Folytatódik valahol, az emlékeim között, és így mindig újra és újra átélhetem. Mert nemcsak a tárgyakat: szalvétákat, könyveket lehet gyűjteni – hanem az örök pillanatokat és a csodákat is. És tudjátok mi a legfurcsább? A csodákkal sosem akkor találkozom, amikor számítok rájuk. Nem a nyaralások alatt, amikor élményszomjasan nekivágok az ismeretlen helyszíneknek. Nem a színházban, amikor elsötétül a nézőtér. Nem egy régóta várt eseményen, amire már hetekkel előre készülök. Hanem az átlagos napokon. Akkor, amikor kimerülten, éhesen ülök egy üres tanteremben, és egy kislány énekelni kezd. Egy kislány, akinek az életéről magam sem tudom megmondani: mennyi benne a valóság és mennyi a mese. Mégis arra figyelmeztet, hogy sosem tudhatom, hogy az a tündér, kissárkány, vidám vagy szomorú diák, aki velem szemben ül, hova és mire ér haza. De arra is figyelmeztet: néha egyáltalán nem kell sok a csodához és ahhoz, hogy valakit boldoggá tegyünk.

 

Zsófi története is szerepel Az osztály vesztesében (Lili).

Fotó: Pixabay

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.