„Nem fog sírni. Ő erős.” – Megszüntethető az iskolai bántalmazás?

Anna annyi almás pitét hozott magával, hogy az egész buszt vendégül láthatta volna. És tudta, hogy anyának pont ez volt a célja. Ahogy megérezte az illatot, elkeseredett. Ez volt a kedvenc süteménye, de mától mindig az fog róla eszébe jutni, hogy senki se kért belőle. Már látta az elfintorodó arcokat.

Először arra gondolt, hogy kidobja valahol az út mentén, amikor senki nem figyel. Mintha elfogyott volna. De anya este biztosan megkérdezi telefonon, hogy megkínálta-e a többieket. És ha megsejtené, hogy kidobta, azt mondaná azon a szomorkás hangján: pedig én beletettem a szívemet-lelkemet, amikor sütöttem.

Nem fogom kidobni – határozta el Anna, ahogy a kirándulóbuszból figyelte az út mentén terpeszkedő áruházakat. Hamar elhagyták a várost, és már csak a mezők úsztak el a szeme előtt. Unalmas, aranybarna dombok. Almás pite színűek.

Anna újra az ölében fekvő teli dobozra pislogott, majd onnan a mellette ülő Zsuzsira, aki éppen szalámis szendvicset hámozott ki temérdek szalvéta közül olyan borzasztó lassan, hogy simán bekerülhetett volna a rekordok könyvébe is. Az osztályban mindenki szerint Zsuzsi volt a világ leglassabb embere. A tanároknak is az idegeire ment, amiért állandóan rá kellett várni, de Anna szerette nézni a lassú, precíz mozdulatait. Ahogy figyelte, mindig olyan érzése támadt, mintha Zsuzsi egy külön világban élne. Őt például sosem zavarta, ha piszkálták. Mintha körbevette volna egy védőburok, amit nem lehetett áttörni.

– Zsuzsi? Zsuzsi, figyelj egy kicsit! Nem kérsz az almás pitémből? – kérdezte halkan Anna.

Zsuzsi oldalra pillantott, és végignézett a süteményhalmon.

– Ezt mind neked csomagolták?

– Nem egészen… inkább mindenkinek.

– Jó, akkor a szendvicsem után eszem egyet.

Anna megkönnyebbült. Egyet már sikerült elpasszolnia. De mi legyen a többivel? Előrepislogott a tanárok felé. Esetleg kaphatna belőle Eszter néni… Dobogó szívvel, a dobozzal egyensúlyozva előrelépett. Eszter néni épp a jegyzeteit rendezgette, de Annát meglátva félrerakta a térképet, és kedveskedve vett egy pitét. Sőt, Zsiga bácsi is.

– Kínáld meg a többieket! – mondta katonásan, inkább parancsként, mint javaslatként. Anna nagyot nyelt, majd Zsiga bácsi pillantásától kísérve tett pár lépést hátrafelé.

Dóri és Bianka nevettek valamin, ami elnyomta Anna hangját. Nem mert közbeszólni, ezért csak állt, és várta, hogy előbb-utóbb felfedezzék.

– Ja, csak te vagy itt? – kérdezte Dóri egy idő után.

Anna eleresztette a füle mellett a megjegyzést, és kihasználva a hirtelen támadt figyelmet, beszélni kezdett:

– Hoztam almás pitét, nem kértek?

– Én tele vagyok.

– Dóri? Alsóban már megkóstoltad, amikor nálunk voltál, és azt mondtad, mindig csak almás pitét ennél… – nyújtotta hátra a dobozt Anna.

– Ezt mondtam? Biztos csak illedelmes voltam – fintorgott Dóri.

Anna visszavitte a dobozt, és begyömöszölte a táskájába két pulcsi alá. Zsuzsi kérdőn nézett rá.

– Nem kértek belőle – mondta mosolyt erőltetve az arcára Anna.

– Na és? Több marad neked – mondta Zsuzsi, mint akinek fogalma sincs róla, milyen az, amikor nem vesznek az almás pitédből. Anna mérgesen elfordult, és a fülébe dugta a fülhallgatóját. Jobban haragudott Zsuzsira, mint Dórira. Legszívesebben hozzá sem szólt volna többet. Mégis vele szállt le a buszról, és hozzá csatlakozott az osztálykiránduláson, sőt még a vacsoránál is. Nem akart egyedül lenni. Zsuzsi pedig egykedvűen megtűrte. Mintha mindegy lett volna neki. Látszólag az se zavarta, amikor Zsiga bácsi felkiáltott:

– Gyerekek, ma kilenc helyett éjfélkor lesz takarodó, ha Zsuzsin múlik. Még órákba telik, mire befejezi a vacsorát!

Eszter néni mérgesen nézett a kollégájára, majd Zsuzsihoz fordult.

– Könyörgök, rád várunk! Mi lenne, ha nem csak turkálnál a rántottában, hanem elkezdenéd enni?

– Jó – válaszolta Zsuzsi, és megindult a villa a szája felé, majd félúton megállt a levegőben. Eszter néni dühösen felsóhajtott, és kiment Zsiga bácsi után, hogy ellenőrizze a szobákat.

– Anna, kinyitnád az ablakot? Megsülünk – fordult most feléjük a szomszéd asztaltól Timi.

– Persze – mondta készségesen Anna, és már ugrott is.

– A kancsót is ideadod? Én nem érem el – nyafogta Dóri.

Anna ragyogva ott termett az asztaluknál a teával.

– Ebben már alig van! – nézett bele csalódottan Dóri. – Nincs másik?

– Áthozom a miénket.

– De akkor már csukd be az ablakot, fázom – morogta Zizi.

Anna becsukta az ablakot, majd ismét a lányok felé fordult.

– Te mindent megteszel, amit mondanak neked? – kérdezte Dóri.

– Hihetetlen! Mint egy szolga! – tette hozzá Timi.

– Jó, én nyertem a fogadást – nevetett Dóri a fiúk asztala felé fordulva. – Mondtam, hogy mindenben engedelmeskedik nekünk.

– Tökéletes jókislány – röhögött Márk.

– Anyuci jókislánya! – ismételte Viktor.

– Hé, csicska, nekem is hozzál még teát! – kiáltotta Roland.

Anna nem válaszolt. Mindenkinek hátat fordított, és visszaült a helyére. Szemben vele Zsuzsi még mindig a félig teli tányér rántotta fölé hajolt.

Nem fog sírni. Nem fog. Ő erős. Nem olyan, mint Levi – ismételgette magában Anna az összegyűrt szalvétáját szuggerálva.

– Na, most megint szoborrá dermedt. Hahó! Anna szolga! Még nincs vége a munkaidődnek – röhögött Roland.

– Csak azért fogadott szót, mert be akart vágódni. Vagy mert fél nemet mondani – jegyezte meg Ati Dórinak. – Gyáva!

– Hagyjátok már! Nem látjátok, hogy mindjárt sír? – csattant fel Virág.

– Nehogy már sajnáld! Sosem sír – legyintett Ati. – Szerintem nem is fáj neki. Ha fájna neki, sírna. De nem sír. Nincs is szíve. Irigy. Az almás pitét is a táskájába dugta. Minket meg se kínált…

Ati felugrott a helyéről, és Anna mellett termett.

– Hahó! – ordította az arcába. A fiúk nevettek.

Anna meg se moccant, mintha így hamarabb elmúlna minden.

– Szobornak tetteti magát! – hülyéskedett tovább Roland.

Anna végre felnézett. Szemben, az ebédlő tárva-nyitva álló ajtajából az üres folyosóra látott. Nem is gondolkozott. Csak kirohant…

 

Ezt a részletet az El fogsz tűnni című regényemből hoztam, és bármennyire is durvának, sokkolónak vagy szomorúnak tűnik, szintén valós élményekből született. Több lányt is ismertem, akit hasonlóan vagy épp ezekkel a mondatokkal piszkáltak, mint Annát. Volt már olyan alkalom, hogy megkérdeztem egy olvasótalálkozón a gyerekeket: megszüntethető-e szerintük az iskolai bántalmazás, de ők azt felelték: biztosan nem. Az lehetetlen!

Pedig az El fogsz tűnni épp azt mutatja be, hogy vannak olyan szemlélők az osztályban, akiknek a viselkedésén nagyon sok múlik. Ha nem hallgatnának, ha nem néznének félre, ha valaki megmutatná nekik, hogyan kell összefogni és kiállni egymásért, akkor megszűntethetnék a piszkálódást. Hiszen Márk, Roland és Ati azért kezdenek bántalmazásba, mert a többiek a nevetésükkel vagy hallgatásukkal bátorítják őket. Azt éreztetik velük, hogy amit tesznek, az vicces, szórakoztató, bátor, menő. De mi lenne, ha egyáltalán nem volna vicces és szórakoztató a piszkálódás? Ezt próbáltam kideríteni a regényben, ahol egy idő után felcserélődnek a szerepek, és lassan kiderül, hogy mindenki több annál, mint amit róla gondolnak.

 

Fotó: Pixabay

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.