Visszhangzott a nevetésüktől az aluljáró. Mindenki egyszerre beszélt, ahogy kettes sorban haladtak a metró bejárata felé. Abigél néni kiabált, hogy fejezzék be a ricsajozást, de ők nem törődtek vele. Ádám leghátul, sereghajtóként haladt Bandival. Majd egyszer csak különös röhögés ütötte meg a fülét. Az ilyesmit minden diák azonnal megérzi. Tudja, ha valaki rajta, az ő kárán nevet! Ádám a fejét forgatta. Látta, hogy az előtte haladó osztálytársak visszafordulnak, és mutogatnak felé. Ő egy pillanatig nem értette, mi történhetett, majd hirtelen elvörösödött. Apa ott állt a metróbejáratnál, a mozgólépcsők előtt, és ellenőrizte a jegyeket. A fiúk azonnal elsütöttek néhány ellenőrös poént. Nem csak a lépcsőn, hanem egész úton ezzel ugratták és szekálták Ádámot. Ádám vörös fejjel hallgatott. Szeretett volna eltűnni, de nem lehetett. Borzasztóan rosszkedvű lett, egészen addig, amíg a kilátóhoz nem értek. Abigél néni figyelmeztetett mindenkit, hogy figyeljenek a korlátra, ő pedig hirtelen késztetést érzett arra, hogy átlépje. Hogy kimásszon a magasba, és mindenkinek megmutassa: rajta senki sem nevethet.
Átmászott a korláton, kilépett a peremre, és már semmi sem választotta el az égtől. Akár le is eshetett volna, de ő bízott magában. Kitárta a karját, és lenézett az ácsorgókra. Imádta ezt a pillanatot. Mindenki őt bámulta. Az idő pedig megállt. Pár perccel ezelőtt még délután kettőt ütött a közeli templom órája, ő egy áltagos diák volt, akin jót röhögtek az osztálytársai. MOST viszont nem volt se idő, se suli, se röhögő osztálytársak. Nem volt szégyen és félelem. Csak az ég előtte, alatta, felette. A fák lombjai szemmagasságba kerültek. Hirtelen feltámadt a szél, és magával ragadott néhány száraz levelet. Ádám figyelte, ahogy pörögtek-forogtak a levegőben, majd lehullottak a földre. Ő viszont ott maradt a magasban. Úgy érezte, hogy MAJDNEM repül.
Ádám nagyon szeretett volna repülni. Mindig irigyelte a madarakat, ahogy kiterjesztett szárnnyal ráfeküdtek az égre. Ha őket nézte, úgy tűnt, a repülés egyáltalán nem nehéz. Nem kell más hozzá, csak két szárny. Amikor kicsi volt, el is hitte, hogy sikerülni fog. Készített magának szárnyat papírból, és leugrott a fotel karfájáról, a fiókos szekrényről, az asztalról, és anya legnagyobb rémületére a lépcső tetejéről is. Sok prédikációt kellett meghallgatnia, és sokan kicsúfolták, mire felfogta, hogy a világ szürkébb, mint hitte. Akkor már nyolcéves volt. Egy nappal a születésnapja után anya kiskosztümben, gurulós bőrönddel a kezében kilépett a házukból, és nem jött vissza. Ádám pedig innentől új célt tűzött ki maga elé: ha nem repülhet, legalább szeretné azt érezni, hogy szárnyal.
Most, a kilátó peremén érezte, hogy repül. Azt gondolta, hogy az osztály és az idegenek lentről mind őt csodálják. Ő áll a csúcson. Mindenki érte rajong. Vagy… mégsem? Ádám ökölbe szorította a kezét. Szemét a tekintetekbe fúrta, és a testét elöntötte a hideg. Mintha ráborítottak volna egy fagyos-vizes vödröt. Mintha megdobálták volna temérdek hógolyóval. A lent ácsorgók nem is őt látták! Mindegy volt nekik, hogy ki ez a srác, és mit gondol vagy akar. Ezek a bámuló szemek csak a produkciót nézték. Éhesen tapadtak a testére, és azt várták, hogy történjen valami. Élvezték, hogy visszafojthatják a lélegzetüket, hogy izgulhatnak, csodálhatnak, megijedhetnek, éljenezhetnek. Csak a műsort akarták. Azt, hogy otthon elmesélhessék, milyen őrült volt valaki. Ádám nem kellett nekik. Bárki állhatott volna a helyén. Ádám elkapta a tekintetét, és felnézett az égre. Hirtelen úgy érezte, hogy nagyon messze van, és ő sosem tudja majd megközelíteni.
A részleteket – kicsit átdolgozva – a Zuhanórepülés című regényemből hoztam. Nekem különleges ez a regény, mert nagyon élveztem az írását és nagyon a szívemhez nőttek a szereplők. Ádám pedig olyasmire vágyik, amire a legtöbb diák: hogy csúfolás helyett felnézzenek rá és csodálják. Szeretne kitűnni, de nagyon sok időbe és harcba telik, mire rájön, mit is jelent a valódi repülés és az igazi szabadság.
Fotó: Pixabay
