Szeretnék mindenkinek adni valamit az írásaimmal…

Amikor az első tanítási napon beléptem egy fővárosi általános iskolába tanárként, ugyanaz az érzés fogott el, mint anno gyerekként, kisdiákként… Rádöbbentem, az eltelt 15 évben alig változott valami, és ez nagyon fájt. A diákoknak egyáltalán nem könnyű az iskolai élet! Mintha egy külön univerzumban járnának-kelnének, ahol nem lehetnek velük a szüleik, a sulin kívüli barátaik. Arra gondoltam, ha leírom, mit éreznek nap mint nap, segíthetek nekik és a szüleiknek, talán még a pedagógusoknak is. Remélem, hogy a regényeimmel és a cikkeimmel mindenkinek adhatok valamit: olvasmányélményt, egy kedvenc szereplőt, választ egy felmerülő problémára, vagy éppen egy új kérdésfelvetést, és az érzést, hogy senki sincs egyedül. Akkor sem, ha kilóg az átlagot képviselő tömegből. Akkor sem, ha épp valamilyen problémával küzd.

Hiszen, ha visszatekintek a saját kamaszkoromra, az egyetemi tanulmányaimra és a pedagógusként szerzett tapasztalataimra, úgy látom, tinédzserkorban különösen sok nehézséggel kell megküzdeni. Ilyenkor, mintha kinyitnánk egy lezárt szekrényt, kiömlenek ránk a megválaszolásra váró kérdések, megoldásra váró problémák. Nem könnyű sem gyerekként, sem szülőként megélni ezt az időszakot, és a pedagógusok is sokszor tanácstalanok, hiszen minden diák más, nincsenek kész receptek. Én nagyon szeretek tinédzserkori problémákkal foglalkozni a regényeimben, szeretem a kamasz hőseimet, mert átérzem a problémáikat, félelmeiket, szorongásaikat, örömeiket, vágyaikat. A problémákról való gondolkodást, beszélgetést pedig segíthetik a könyveim.

A jó szerző úgy tud írni, hogy olvasóként mi is ott lehetünk az általa teremtett világban, minden helyszínt, történést pontosan látunk magunk körül. Együtt élünk, nyomozunk, gondolkodunk és érzünk a szereplőkkel, és ezért nagyon kötődünk hozzájuk, mintha a barátaink lennének. Én is arra törekszem, hogy így tudjak világokat és szereplőket teremteni.

Nekem példaképeim a regényhősök. A padlásszoba kis hercegnőjétől megtudtam, hogy a mese és mesélés erőt ad a legnagyobb bajban is. Anne Shirley megtanította, hogy a fantázia mindig gazdaggá tesz, mindegy, mennyi a pénzünk. Szabó Magda Encsy Esztere rádöbbentett, milyen könnyen öl az irigység, és hogyan tüntet el minden örömöt az életünkből. Virginia Woolf szereplői megmutatták, hogyan lehet felfedezni egy átlagosnak tűnő, hétköznapi pillanatban a szépséget és a boldogságot. Jane Austen Emmája magával vitt egy illemszabályokkal teli világba, ahol hamar kiderül, ki viselkedik igazi úrinőként és úriemberként.

Ők mind olyan hősök, szereplők, akik sosem léteztek a valóságban, ezért biztosan van, aki azt mondja:

ugyan, egy kitalált szereplő sokkal többre képes egy könyvben, mint mi az életben!

Nekem azonban épp az ellenkezője a tapasztalatom. A valóság sokkal több nehézséget elbír, mint a papír és a fantáziavilág. A körülöttünk élők még többre képesek, mint a regényekben a másaik. Ami a szereplőkkel megtörténik, velünk is megeshet, és ha ők győznek, mi is győzhetünk. (Főleg, mivel az írók a való életből, személyes tapasztalatokból is veszik a történeteiket!) Nekem sok regényhős a példaképem. Erőt és segítséget adnak mindennap. És ha írok, azt remélem, hogy én is ilyen példaképeket adhatok minél több olvasómnak.

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.