Tanárként az volt a legfontosabb feladatom, hogy megmutassam a csodákat

„Ha az élet olyan volna, mint a Szomszédok című sorozat, már főbe lőttem volna magam” – gondoltam még gimnazistaként, amikor egy ismerősöm ecsetelte, hogy éppen azért szereti a Szomszédokat, mert az igazi hétköznapokat mutatja be. „Nos, lehet, hogy az ő hétköznapjai ilyenek, de az enyémek biztosan nem!” – válaszoltam magamban. Az élet sokkal inkább hasonlít a tündérmesékre és a humoros sorozatokra! Körbevesznek minket varázslók, eltúlzottnak tűnő humoristák, tündérek és jóboszorkányok. És szükségünk is van rájuk! Mert a mindennapok az iskolában kemények tanárként és diákként is. Az elviselésükhöz kellenek a kapaszkodók a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt. Számít minden apró pozitív mozdulat, mosoly. Azok az emberek, akiktől ezt megkaphatod, felértékelődnek. Kincses szigetekké válnak a nyílt, végtelennek tűnő tengeren. Meglátod őket a folyosó túlsó végén, és már ragyogsz! Amikor Anikó néniként dolgoztam, sok ilyen diákot ismertem meg.

Ilyen volt nekem a Varázsló. A fiú, aki nem csak varázslókról olvasott, de varázslókról is írt. Falta a szavakat, amiket olyan nehezen mondott ki. Tőle tudtam meg, hogy a némafilmek „nem véletlenül voltak fekete-fehérek”. Hogy „a szavak, olyanok, mint a színek: feleslegesek, mert nélkülük is ki lehet fejezni mindent, ami fontos”. Ő volt az, aki minden nap megkérdezte, amikor találkoztunk: hogy tetszik ma lenni? Ő magyarázta el nekem, hogy szerinte igazi kerekasztalnál, valóban közösen kéne hozni a törvényeket és a döntéseket, és akkor nem volna annyi háború. Bár dadogott, és nagyon nehezen fejezte ki magát, de amikor az ideális világáról mesélt, akkor folyékonyan beszélt.

Ilyen volt nekem a Tündér is. A szőke kislány, akivel néha kettesben maradtunk. Olyankor tanítottam őt rajzolni, vagy mesélt animékről, táncolt, ugrált, összefirkálta a táblát, csak egyhelyben nem tudott maradni soha. Ő volt az, aki, bár a saját bőrén tapasztalta az erőszakot és a bántalmazást, mégis csak a jóban hitt. Ő volt az, aki a hangjával képes volt a csodára. Egyszer ültem a sápadt padok közt, kint már besötétedett, ketten voltunk, és ő elkezdett énekelni. A kedvencemet, bár ő ezt nem tudta. És akkor a világ megfordult a tengelye körül. A tiszta, csengő hangja mindent bejárt és mindenütt ott volt. Az ablakokon, a székeken, az asztalokon, a táblán és a bőrömön. Minden az a dal volt. Még én is.

És ott volt még a Bűvész is. A szemüveges fiú, aki mindennap ingyen előadást tartott az ebédlőben. A legtöbben szemtelennek, sőt, egyenesen „rossz gyereknek” titulálták, pedig szerintem sosem volt benne egy szemernyi rossz szándék sem. Egyszerűen meglátta a helyzetekben a komikumot, gyorsan járt az esze és a nyelve. Élen járt a poénkodásban. Tudott ebéd közben Uri Gellert meghazudtoló képességekkel kanalakat hajlítani, kipróbálta, hogy a „doboztévéhez” hozzáragad-e a haja. Mindig játszott, hihetetlen beleéléssel és arcmimikával. Neki köszönhetően minden napra jutott stand-up comedy a levesestál mellé.

Aztán a varázsló, a tündér és a bűvész mellett volt még sok-sok szereplő. Kisbocs, sárkány, hercegek és hercegnők, legkisebb fiúk és néha még „majdnem hamuba sült pogácsa” is. Igen, az iskolát sokszor betöltötte a nevetés, a varázslat. Hegedűszó hallgatása, közös társasozás a fák alatt, drámajátékok, bocsánatkérések, békülések, ölelések. Minden egyes napra jutott rossz (és sokszor sírás is), de jó is. Apró csodák, amiket észre lehetett venni. Íróként ennek a valóságnak egy töredékét ragadtam meg. Tanárként pedig ennek a valóságnak az apró csodáiba és varázslataiba kapaszkodtam, ha nehezek voltak az iskolai hétköznapok. Mert itt is, mint a Szomszédokban, voltak szürke tízemeletesek, lélektelen dobozházak, beton között elszigetelt fák, problémák, földhözragadt nézetek, de mindig volt varázslat is. Tanárként pedig gyakran épp ez volt a legfontosabb és legnehezebb feladatom: hogy felfedezzem és másoknak is megmutassam a csodákat.

Fotó: Pixabay

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.