Láthatatlan gyerekek az iskolában – Miért feledkezünk meg róluk?

Zsolti nem volt igazán jó tanuló. Hamar elkalandozott a figyelme. Mindig elfelejtett dolgokat. Mindeközben nem volt rossz tanuló sem. Nem szólt be órán, megcsinálta a házi feladatot – ha nem felejtette el. Ült a padban csendesen, rendesen. Első ránézésre tehát ő volt az Átlagos Gyerek, akit a pedagógiai nagykönyv szerint lehet tanítani, fejleszteni, fegyelmezni. Sőt: meg is lehet róla feledkezni. Mert nincs vele különösebb gond.

El kellett telnie néhány hétnek, amíg észrevettem, hogy Zsolti azért jóval több ennél. Néha pirulva gondoltam bele, hogy még én is tanulhatnék tőle. Mert neki volt valamije, ami nagyon ritka: egy hihetetlenül pontos és megbízható hangocska, ami mindig megmondta, mi a helyes. Egy olyan szilárd értékrend, aminek a segítségével mindig automatikusan és természetesen tette a jót. És még én néha – főleg eleinte – kétségbeesetten billegtem ide-oda a hajómmal az iskola és a napközi tengerén, össze-vissza lapátoltam a vizet, és majdnem elsüllyedtem, ő magabiztosan evezett előre. Előfordult, hogy segítségül is hívtam, ha a sárkányos kisfiú: Kristóf elvesztette a fejét. Csak annyit kértem: Zsolti, beszélnél vele te is? Nem akar lemászni a fáról, és bejönni velünk… Akkor Zsolti azonnal velem tartott, és a kedves, vidám kérésére Kristóf engedelmeskedett. Bár Kristóf sokakkal kiabált, verekedett, káromkodott, Zsoltit soha nem bántotta.

Aki úgy képzelné, hogy Zsolti stréber kisfiú volt, aki csak meg akart felelni a tanároknak, az téved. Nem pirospontért segített felhozni az uzsonnát, nem a beírástól tartva kért bocsánatot, ha „rendetlenkedett”, és nem dicséretben reménykedve kosarazott velem és a kiközösített, kicsúfolt kisfiúval. Egyszerűen azt tette, amit jónak érzett. Egyszer például egy vörös-lila monoklival és egy igazgatói intővel érkezett a napközibe. Amikor érdeklődtem, elmesélte: elege lett abból, hogy az osztály hangadó fiúi úgy képzelik, nekik mindent lehet, és megint csaltak a tornaórai fociban. Ezért egy csöppet sem bánja, hogy beszólt nekik, és végül összeverték az öltözőben (megjegyzem: egy nála kétszer akkora és egy küzdősportra járó osztálytársának merte megmondani a véleményét). Ilyen volt Zsolti.

Pali ezzel szemben sosem állt ki másokért vagy magáért, és nem is bántott senkit. Pöttöm gyerekként elbújt a fiúrengetegben. Rendkívüli esze volt, és aranyos, göndörfürtös feje, ami mindig egy nagyobb fiú hóna alatt kötött ki, ha nem figyeltem. Folyton heccelték őt. Bevették a csapatba, de azért mindig ki is lógott egy kicsit. Nemecsekre emlékeztetett A Pál utcai fiúkból. Neki is egy belső hang mondta meg, hogy mikor mi a helyes, és ehhez még rendkívüli intelligencia is társult. Neki soha nem kellett segítenem a házi feladatban. Néha megkértem, hogy ő segítsen másoknak. A könyvei és füzetei rendszerint a tanári asztalon landoltak, hogy senki ne másolhassa le a tökéletes válaszait a pad alatt.

De nemcsak ezek miatt lógott ki a sorból, hanem azért is, mert az ötödikes fiúk között egyedüliként: tudott és mert gyerek lenni. Mert négykézláb rohangálni a fűben, papírrepülőkhöz motorhangot adni, és játszani, játszani, játszani. Vele is sokszor elvolt a sárkányos kisfiú, Kristóf. Az ő jelenlétében sosem káromkodott és sosem vesztette el a fejét. A többiek viszont szerették piszkálni Palit. Egyszer elkezdték szekálni, hogy ő biztos mindentől megijed. Akkor Palit leküldtem az uzsonnáért, majd kicsit később észrevétlenül – már amennyire egy tanár lehet észrevétlen – kimentem elé a folyosóra. Négyszemközt akartam Palival beszélgetni. Nem akartam zavarba hozni a többiek előtt, és amúgy is: ő sosem fogadott el tőlem nyílt segítséget és védelmet. Még hogy egy tanár vigasztalja! Az ciki lett volna. Inkább tűrt. Ragaszkodott ahhoz, hogy ne avatkozzak bele, és ne védjem meg. A maga csatáit egyedül akarta megvívni, csak más eszközökkel, mint Zsolti.

Ilyenek voltak ők, az „átlagosnak” hitt gyerekek. Zsolti és Pali. Azok a fiúk, akik igencsak hasonlítanak Az osztály vesztesében Bálintra és Ferire. Azok a fiúk, akikről egy 20-30 fős tömegben, a tengernyi feladat között a legkönnyebb elfeledkezni, mert kevés gond van velük, és sosem kérnek segítséget. Mégis: mindennek ellenére ők is vágynak a tanárok szeretetére és elismerésére. Nem tehetjük meg, hogy megfeledkezünk róluk, mert aki ezt teszi, nemcsak a boldogabb hétköznapokról mond le, hanem arról a felfedezésről is, hogy egy gyerektől is lehet tanulni. Mert ők néha kevesebb megalkuvással néznek szembe az akadályokkal, mint mi. Bátrak és erősek. És nem akarnak láthatatlanok lenni!

 

Fotó: Pixabay

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.