“Ami csak a miénk volt, ma már mindenkié”

– A tanárnőnek is rossz napja volt? – kérdezte tőlem a kislány.

– Igen – válaszoltam őszintén. És tudtam, hogy a kislány megért. Most egy pillanatra ugyanazt érezzük, mindegy, hogy ő diák, én pedig pedagógus vagyok.

A nap már nem akarta megvárni, hogy véget érjen a délutáni ügyelet, és lebukott a házak mögé. Sötétedett, és nekünk csak a lámpafény jutott, amiben még ridegebbnek tűnt a tanterem. Már csak ketten voltunk, egyedül rá vigyáztam, és nem volt más dolgom, minthogy felvidítsam. De végül ő vidított fel engem. Kérdezte, hogy énekeljen-e nekem. Én pedig bólintottam. És akkor jöttek a dalok, amikről már annyiszor írtam. Arról, amikor a hangja betöltötte a szobát, és bekúszott a bőröm alá. Amikor elfelejtettem minden fáradságot és nehézséget. Amikor csak a dal létezett és a kislány. Ott voltak mindenütt, a tanterem függönyeiben, a padokban, székekben, bennem. Amikor rádöbbentem, hogy a legszürkébb napot is meg lehet változtatni egy aprósággal, és a csodához nem kell varázslat, se igazi tündérek. Elég hozzá egy kislány.

És én ezt mindenkinek el akartam mondani.

Ezért írtam bele ezt a történetet Az osztály vesztesébe is.

Aztán a regény megjelenése után három évvel meghívtak egy iskolába, ahol a pedagógus és a diákok színdarabot készítettek Az osztály veszteséből. Az aula megtelt a kíváncsi nézőkkel, és én is beültem közéjük: az izgatott osztálytársak, felsősök és szülők rengetegébe. Vártam a darabot, és egy ideig csak mint író néztem, hogyan lett a könyvből előadás, és hogyan játszanak a gyerekek. Aztán egyszer csak jött a kislányt alakító diákszínész, és megkérdezte a színpadon:
– A tanárnőnek is rossz napja volt?
– Igen – válaszolta a másik fellépő, aki tulajdonképpen engem alakított.

Majd következett a dal. Ugyanolyan szép, de másik hangon. Betöltötte az aulát, ott volt a lépcsők között, a függönyökben, a nézőkben és a bőröm alatt. És nekem nagyon-nagyon erősen kellett küzdenem, hogy ne sírjam el magam az első sorban ülve. Teljesen váratlanul és hirtelen döbbentem rá, hogy ami egyszer csakis a miénk volt: a kislányé és az enyém, ma már mindenkié. Az emlék átköltözött a regénybe, és onnan bármikor ismét kiköltözhet a hétköznapokba. Arra emlékeztetve, hogy a valóság és a boldogság sokféle lehet. Megbújhat egy könyv lapjain. Egy olvasó fantáziavilágában. Kiléphet a meséből és a regényből egy előadásba vagy az iskolák falai közé. Felbukkanhat a legnehezebbnek és legfárasztóbbnak tartott nap végén.

Ami egy diák és egy tanár fáradságával és rossz kedvével indult, abból olyan apró csoda lett, ami másoknak is átadható. Nemcsak szavakból, tintából, papírból született, hanem a valóságból, és bevallom, könnyekből is. Nektek, olvasóknak! És én nagyon-nagyon köszönöm, hogy bennetek él tovább!

 

Fotó: Pixabay

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.