Hogyan lesz a „tanár néni”?

– Anikó néni fél a haláltól? – kérdezte tőlem az egyik tanórán egy nyolcadikos lány, amikor Radnóti Erőltetett menet című verséről beszélgettünk.

 

– Ez hülye kérdés, mindenki fél a haláltól! – vágott közbe egy másik lány, mielőtt még válaszolhattam volna.

 

– Én nem. Én azt hiszem, ha ma elindulnék haza, és elütne egy kocsi, nem érdekelne – vont vállat bánatosan a harmadik diák, majd várakozásteljesen rám nézett a társaival együtt. Kíváncsiak voltak, én tanárként vajon mit felelek minderre? Vajon én is félek a haláltól?

 

Én meg csak álltam előttük, és azon töprengtem, mit felelne erre a tökéletes tanár néni.

 

A pedagógust az egyetemen nem készítik fel a nagy kérdésekre és a nagy válaszokra. Csak arra figyelmeztetnek, hogy a szakmai és módszertani felkészültségen túl értenünk kell a gyerekek és szülők nyelvén, ismernünk kell a tanulók gondolat- és érzésvilágát. Példaértékűen kell viselkednünk mindig és minden helyzetben. Igazságosan kell döntenünk, és ha megdobnának kővel, természetesen kenyeret kell visszadobnunk. Mindennap tudnunk kell félretenni a magánéletünket, és a gyerekekre mosolyogni. Varázslónak kell lennünk! Igazi kötéltáncosnak. Mesebelinek a valóságban. Legalábbis eleinte ezt hittem. Nem is Anikó néni válaszolt a diákok kérdésére, csak Anikó.

 

Anikó NÉNIT még sokáig nem találtam magamban. Ezért, ha nem tudtam, mi lenne a „tökéletes tanári válasz”, mindig azt mondtam, amit őszintén gondoltam vagy éreztem. Sok időbe telt, amíg rádöbbentem: a gyerekek és a szülők nem is várnak tőlem többet.

 

Eleinte azonban azt hittem, tanár néninek lenni egészen más, mint szimplán Anikónak lenni. A középiskolákban Tanárnő voltam a szakmai gyakorlat alatt. Először csak kis t-vel, aztán két-három hét múlva már naggyal. Az első tanórákon izgultam, hibáztam, tanítás közben cikáztam a padsorok között, mint egy felhúzható játékbaba, de az enyéimnek éreztem a diákokat, és otthon csak úgy emlegettem őket: „az én osztályom.” És az én „gyerekeim” ezt hihetetlen hamar és könnyen megérezték és viszonozták. Ennyi kellett hozzá, hogy működjön.

 

Az általános iskolában azonban Anikó NÉNI lettem, és nem ismertem a 11 éves kiskamaszokat, csak a tankönyvek lapjairól. Amikor bemutattak nekik, borzasztó kicsinek tűntek. „Jaj, miről fogok én velük beszélgetni?” – kérdeztem magamban. Azt hittem, másképp kell hozzájuk szólni. Azt hittem – bár ezt csak az első hetekben – hogy teljes csöndet kell tartani. Hogy minden problémájukat, amikkel hozzám szaladnak, nekem kell megoldani. Hogy minden vitájukban, még abban is, hogy kié legyen a fél évvel korábban talált radír, nekem kell salamoni bölcsességgel igazságot tenni.

 

Megijedtem a nevemtől, nem éreztem magam Anikó NÉNInek. Csak egy kép élt a fejemben arról, milyennek is kellene lennie szerintem a jó tanárnak, miket kéne mondania, és én próbáltam ezt a fejemben alkotott képet lemásolni és megvalósítani, de persze nem sok sikerrel. Egyszerűen nem találtam magamban Anikó nénit, és ezt a diákok is tudták. Az első hetekben úgy mentem be közéjük, hogy sosem tudtam, mi fog következni, és én arra mit fogok reagálni. Mindig minden képlékeny volt, ijesztő és kiszámíthatatlan. Mintha minden nap hajótörést szenvedtem volna a tenger közepén.

 

Első pillantásra édes babáknak tűntek, de a látszat csalt. Nem napok, csak pillanatok kellettek ahhoz, hogy bebizonyítsák: ők rúgnak, bazdmegeznek, köpködnek és árulkodnak egymásra. Hogy valahol, mélyen megbújik bennük a kisangyal, a tündér, a varázsló, de ahhoz, hogy ezt megmutassák, nekem is változnom kell.

 

Hogy hogyan, azt még nem tudtam. Ahogy azt sem tudnám megmondani, miként és mikor váltam Anikó nénivé. Hiába próbálom felidézni és szavakba önteni, csak arra emlékszem, mi volt a folyamat legelején, és azt látom, mi lett a végén. Talán azért, mert van olyan változás, ami már annyira lassú, hogy csak a kezdetét és a végeredményét tudjuk felidézni és összehasonlítani. Mint amikor egy reggel arra ébredünk, hogy a fákon a rügyekből zöld levelek lettek, és mi úgy érezzük, egy pillanat műve, varázslat volt az egész. Én is arra eszméltem egy napon, hogy jól éreztem magam a gyerekek között. És már nem találtam idegennek a szerepet. Anikó néni épp olyan volt, mint Anikó, csak egy icipicit más.

 

Egyszer csak észrevettem, hogy a diákok örömmel köszönnek, ha meglátnak. Egyszer csak már senkit sem kellett utasítani, szavak nélkül is tudták, mikor mi a feladat. Egyszer csak szót fogadtak, és minden a helyére került. Egyszer csak a boltban automatikusan kértem a kasszánál az ajándékmatricákat, mert azoknak „örülni fognak a gyerek”, a fénymásolóban pedig megörültem, hogy ingyen elvihetők a színezők, mert tudtam, mennyire szeretnek délután színezni a diákok.

 

Egyszer csak természetes lett, hogy Anikó néni vagyok, nemcsak az iskolában, hanem bárhol, bármikor.

 

Sokan megkérdezik tőlem, hogy Az osztály vesztesében Sára néni én vagyok-e. Valójában Sára néni karakterét több pedagógusból gyúrtam össze. Én is köztük vagyok, de mások is. Eleinte még gondoltam arra, hogy Sára néni akár kaphatna egy egész fejezetet is, amiben az ő szemszögéből is megismerjük az iskola világát, de ezt az ötletet hamar elvetettem. Mert a tanárrá válás olyan összetett, hogy egy külön könyvet is megtöltene a történet.

 

Fotó: Pixabay

2 comments on “Hogyan lesz a „tanár néni”?

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.