“Anikó néninél mindig azt csinálhattunk, amit csak akartunk…”

Már elkezdődött a nyári szünet. Épp hazafelé tartottam a fülledt, levegőtlen buszon, ahol velem együtt szenvedett a tömeg. Az egyik ajtó közelében, a kapaszkodónál álltam, amikor felcsillant a szemem. Valaki Anikó néninek hívott. Már mellém is ugrott az ismerős diák, és amint köszönt, feltette a kérdést, amit mindenki, akivel a nyáron találkoztam:

– Ugye, jövőre is Anikó néni lesz a napközis tanárunk?

Érdekes, hogy azon a nyáron mennyi diákommal futottam össze véletlenül. Nemcsak az iskola közelében, hanem a Balaton partján, a boltokban, a strandon, a belvárosi metrón, kirándulás közben. És mindig mindenki azonnal ezt kérdezte. Én pedig már nagyon kíváncsi lettem:

miért is olyan fontos ez nekik?

A fiút is faggattam, miközben kikanyarodott a buszunk a megállóból. Ő pedig gondolkodás nélkül, és jó hangosan rávágta:

Mert Anikó néninél mindig azt csinálhattunk, amit csak akartunk!

Ijedten forgattam a fejem a buszon, hogy vajon hányan hallják, miről beszélgetünk. A többi utas csöndesen próbálta átvészelni a kánikulában az utat, én pedig rögtön arra gondoltam: „atyavilág, most biztosan mindenkinek megvan a véleményre rólam, hiszen milyen szörnyű lehet az a pedagógus, akinél a gyerekek bármit csinálhatnak, amit csak akarnak???”

Pedig majdnem így volt. Legalábbis nagyon igyekeztem.

Lássuk be: a napköziben dolgozni elsőre nem tűnik izgalmas kihívásnak. Amikor kilépünk az egyetemről, nem arról ábrándozunk, hogy a munkaidőnk nagy részében majd ebédeltetjük a gyerekeket, és vigyázunk rájuk az udvaron… Mégis, ha már így alakult, és ezt a munkát kaptam, meggyőztem magam arról, hogy ebből a helyzetből is kihozhatom a legtöbbet.

Az első napokra készülve elővettem az évek során gyűjtött játéktáramat. Pontosan megszerkesztett foglalkozásokat készítettem, és a lelki szemeim előtt már meg is jelent az idilli kép: a húsz diákkal közösen játszunk és önfeledten nevetünk a napsütötte, vidám tanteremben.

„Milyen jó az óvodapedagógusoknak! Egész nap csak játszanak!” Hányszor hallottam ezt a nem túl kedves és téves megjegyzést! Mivel édesanyám óvodapedagógus, pontosan tudom, hogy ez így nem igaz. Mégis… amikor napközis tanár lettem, magam is elhittem: játszani a gyerekekkel egyszerű lesz.

Aztán már első nap jött a pofon: az ötödikes diákok fáradtak, nyűgösek, és biztosan nem épp ahhoz lesz kedvük, amit én olyan szépen elterveztem.

„Én nem játszom P-vel, mert mindig csal.” „Miért nem csinálunk inkább mást?” „Engem nem érdekel az eső, én ki akarok menniii!” „Mi tavaly ezt másképp játszottuk.” „Anikó néni, T. mindent elront, nem leszek vele párban.”

Pillanatok alatt összeomlott az a mesebeli játékvár, amit a képzeletemben teremtettem, és az a foglalkozásterv, amin annyit dolgoztam. Hamar kiderült, tizenegy évesen már nem egyértelmű, hogy le akarnak ülni egy alig ismert tanár nénivel játszani. Minden játékkal akad majd valami baj: vagy túl nehéz néhány gyereknek, vagy túl könnyű, egyeseknek ciki, másoknak túl bonyolult.

Azt hittem, máris kudarcot vallottam. Pedig nagyon szerettem volna segíteni. Hiszen gyorsan felmértem: a hétköznapokban ez az a 4-5 óra, amit a diákok szabadon eltölthetnek. Reggel rohanás, délelőtt kötelező feladatok, temérdek szabály, hazaérve vacsora, mosakodás, bepakolás az iskolatáskába, sokszor külön edzésre, szakkörre, bevásárlásra rohanás, stb. Jó lett volna, ha legalább ezek a délutáni órák jól telnek, de az idilli képem a legkevésbé sem felelt meg a valóságnak. A terem ugyan napsütött volt, de teljesen üres. Ha kint esett, vagy elfoglalták a pályákat a felnőtt sportolók, akiknek kiadták bérbe, mi a tanterembe kényszerültünk egyetlen játék nélkül. A házi feladat ritkán vett el több időt egy óránál, utána pedig maradt volna az unatkoztás… Lehetőleg csöndesen, hogy ne zavarjuk a délutáni korrepetálásokat. Joggal érezhették a diákok, hogy a napközi olyan, mint egy börtön. De én nem akartam börtönőr lenni! Ha nem volt jobb megoldás, ha az iskola nem tudott adni, hát hoztam be otthonról társasokat, kártyákat, színezőket, könyveket. Mindenfélét összegyűjtöttünk a pedagógus anyukámmal és anyósommal, amit lehetett.

De még valami kellett a játékokon kívül. Türelem.

Idő kellett, amíg rájöttem, hogy egyetlen célom sem fog úgy, olyan zökkenőmentesen és azonnal megvalósulni, ahogy elképzeltem. Sokkal lassabban, és teljesen másképp jutottam el a célokig. Meg kellett tanulnom elengedni az előzetes elvárásaimat, és nagyobb szabadságot adni a gyerekeknek. Hiszen mást úgy sem adhattam a figyelmen, szereteten és szabadságon kívül.

Elvetettem az izgalmasan megkomponált játékterveket, a bonyolultabbakat elraktam drámaszakkörre, és a napköziben csak lehetőségként dobtam be az ötleteket. Szem előtt hagytam a játékokat, és vártam, hogy a diákok maguktól válasszanak. Gyakran olyasmik maradtak, amikkel mi is elszórakoztunk alsósként. Szólánc, barkóba, akasztófa, ország-város, rejtvények. Makaó, memória, póker, huszonegy. Videózás, filmnézés. Télen hócsillagokat vágtunk, farsangi dekorációt színeztünk. Tavasszal tollasoztunk, és beültünk a fák alatti árnyékba az egész csapattal társasozni. Akkor már volt olyan… igen, eljött az a perc, amikor a külső szemlélő szerint:

én csak játszottam, a gyerekek pedig azt tehették, amit csak akartak.

Fotó: Pixabay

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.