Egyszer volt, hol nem volt egy kisfiú. Vele találkoztam először a diákok közül. Az állásinterjú után még beléptem az igazgatói irodába, és ott állt ő. Hatalmas kék szemekkel, puszilni való, kerek arccal. Leszegett fejjel. Éppen leszidták, mert elszökött és órákra eltűnt. Akkor még nem tudtam, hogy tőlem is el fog szökni. Nem is egyszer.
„Anikó néni, délután megmutatja, hogyan kell ezt hajtogatni?” – kérdezte tőlem pár héttel később a világ legkedvesebb hangján a kisfiú. Az iskolai könyvtárban voltunk, ő előttem állt kezében egy nyitott könyvvel, és egy képre mutatott.
„Igen. Vedd ki ezt a könyvet, és akkor elkészítjük” – mosolyogtam rá, neki pedig felcsillant a szeme, és elégedetten leült a másik két osztálytársa közé. Ekkor felé fordult a kisbocs, és tárgyilagosan megkérdezte tőle: „Nem ez a póló volt rajtad tegnap is? Meg kedden és hétfőn is?”
Veszélyt érezve gyorsan odafordultam, de már láttam, hogy elkéstem. A nagy, kék szemek megváltoztak, mintha pillanatok alatt befagyott volna a tó vize. Én pedig tudtam, hogy erre a napra már minden elveszett. Már nem lesz közös hajtogatás.
„Nem, nekem több ugyanolyan pólóm is van” – felelte kényszeredetten a fiú, mire a kisbocs végignézett a koszos-foltos, szakadt, sárga pólón, és kételkedve megrántotta a vállát. Aztán csöngettek, és amikor a fiúhoz szóltam, hogy indulunk, már nem értem el hozzá. Dacosan rám tekintett, és a világ legutálatosabb hangján rám förmedt: „És ha neeem?” Aztán elrohant. A délután folyamán mindenkinek beszólt, az udvaron a fekete kapucniját a fejére húzva sétált egyedül, egy ki tudja honnan szerzett nagydarab farönkkel hadonászott, és mindenkit elzavart a közeléből.
„Mint egy bűnöző, úgy mászkál itt! Biztosan nem normális” – suttogták többen is – diákok, tanárok – egymásnak. Meg a kisfiúnak is. Neki is naponta meg kell hallgatnia, hogy ő senki. Aztán persze a jóslatokat is: hogy az is fog maradni. Az anyukája nem akart bejönni. Amikor mégis sikerült rábeszélni a tanárokkal való találkozásra, panaszkodni kezdett. „Rám rontott karácsony előtt! Még sosem láttam ilyennek. Féltem tőle!” Mondta róla az anya. A kisfiúról. A csillogó szemű, kerek arcú gyerekről, akinek épp olyan álmai voltak, mint a társainak. Szeretett volna pilóta lenni, sárkányokra vadászni.
Egyszer hosszan nézte a könyvárus színezőit az aulában, és megkérdeztem, mi tetszik neki, mire azt mondta, a sárkányos, de mindegy, mert ő sosem kapna pénzt, hogy megvegye. Aznap este sárkányos rajzokat kerestünk és színezőlapokat nyomtattunk az anyósommal. Borzasztóan örült másnap, egész délután azokat színezte és rajzolta újra, majd hazavitte a lapokat, és a következő héten már egy sem volt meg. „Az apukám elkérte őket. Azt mondta, lehet, hogy az egyiket a karjára tetováltatja, mert megtetszett neki” – mondta büszkén, és egy cseppet sem sajnálta, hogy nincs már színezője.
Egyszer az volt a házi feladat, hogy mindenki írja le, mi a boldogság. A diákok persze nekem is és egymásnak is elmesélték, mit gondolnak a boldogságról. A kisfiú csak ennyit mondott: az a boldogság, amikor apa hazajön. Szerette volna, ha apa elmegy a születésnapjára, de apa elfelejtett elmenni. Anya pedig sosem ért rá megvarrni a táskáját vagy a nadrágját. Ha a szülők mégis együtt voltak, sokszor ordítoztak egymással. Ilyenkor a fiú bebújt a takaró alá, és befogta a fülét. Amikor ezek kiderültek, szerettem volna magamhoz ölelni, de nem lehetett. Nem engedte volna. Borzasztóan szeretetéhes volt a kisfiú, csak épp fogalma sem volt, hogyan kérje és fogadja a szeretetet. És hiába tudtam, tudtuk ezt, hiába realizáltam, mire van szüksége, attól még nem lett könnyebb.
Igen, ő pontosan az a gyerek volt, akiről az egyetemen megtanultuk, hogy hátrányos helyzetű, hányattatott sorsú. De az egyetemen nem öltött testet. Nem keveredett benne hideg és meleg, jó és rossz. Nem volt igazi arca. A valóságban igen. És a valóságban nem csak szeretetéhes volt, hanem egy nagyon nehezen kezelhető diák is. Folyton rajta volt a fél szemem. Folyton vigyáztam. Mert ha elpattant benne valami egyetlen szó miatt, vagy csak a fáradtságtól, onnantól kezdve mindennek vége volt. Elrohant a teremből, és a hosszú keresés után egy fán találtuk meg. Felpattant, és torkon ütötte a társát. Kirúgta az ajtót, felborította a padot, és a folyosókon bujkált. Vagy, ha időben megakadályoztam, hogy kiszökjön, csak ült a helyén és artikulálatlanul üvöltött. Amikor belefáradt, elkezdte teljes erejéből tenyérrel verni a pad tetejét. Ha megkértem valamire, rám ordított: és mi lesz, ha neem??
Eleinte még kitartottam. Ha a fán ült, mosolyogva alá álltam, és ott strázsáltam, kijelentve: „most akkor el kell ám viselned a társaságomat, mert én innen el nem megyek, amíg nem jössz le.” De közben a többi gyerekre is gondolnom kellett. Egyszerre pedig nem mindig jutott rájuk is és rá is időm. Ezért rettegtem, amikor elszaladt: mi lesz, ha történik vele valami? Ha utána mentem, megijedtem: mi lesz, ha addig a többiekkel történik valami? Egyszerre sajnáltam őt és nagyon haragudtam is rá. És féltem. Tudjátok mitől? Leginkább annak a felismerésétől féltem, hogy mennyire pici vagyok. Olyannyira, hogy nem csak a világot, de egyetlen embert sincs hatalmamban megmenteni.
Ő, a sárkánybarát kisfiú járt a fejemben, amikor pár éve elkezdtem írni Az osztály vesztesét. Neki írtam. És róla írtam mindenkinek. Egy évvel ezelőtt már elmeséltem mindezt egy posztban. Most úgy éreztem, itt az ideje ismét kitenni, mert szeretném, ha minél többen felismernék, amikor szembe jön velük az iskolákban. Szeretném, hogy minél többen tudják, mit érez, mire vágyik, mennyire szeretetéhes, miközben szemtelenkedik vagy kiabál. Hátha így sikerülhet megmenteni őt és a világát. Olyan nagyon jó lenne, ha sikerülne!
Fotó: Pixabay
