Rossz gyerek nincs!

Mit üzenünk az áldozatoknak és a bántalmazóknak?

Azt játszottuk, hogy címkéket ragasztottunk egymás homlokára. A többiek címkéit láttuk, de azt nem, hogy mi került a saját homlokunkra. Elkezdünk közösen megszervezni egy programot: az osztály tavaszi kirándulását. Mindenkivel a címkéjéhez illően kellett bánnunk. Úgy szóltunk hozzá, hogy megsejtse, megérezze, milyen címkét visel a homlokán. Akire azt ragasztották: „megbízhatatlan” vagy „buta”, arra nem bíztunk semmilyen részfeladatot, és nem engedtük segíteni. Akinek a papírján az állt: „bohóc”, annak egy szavát sem vettük komolyan. Akire azt tűzték: „számító”, annak minden mondata mögött kerestük a mögöttes szándékot. Aki a „jó tanuló” vagy „okos” címkét kapta, annak minden ötletét komolyan megfontoltuk és elfogadtuk.

Többször is eljátszottuk ezt iskolás korunkban. Drámaszakkörön. Aki negatív címkét viselt, egy idő után kellemetlenül érezte magát, és alig várta, hogy véget érjen a játék. Szeretett volna kilépni a szerepéből, de hiába küzdött, mi akkor is a címkéje szerint bántunk vele. Aki pozitív címkét kapott, egyre jobban belelendült, és boldogan, széles mosollyal ötletelt a „megbeszélésen”. Hamar megsejtettük, mi állhat a homlokunkon. A játék végén megbeszéltük az érzéseinket, majd levettük és a kukába dobtuk a ránk ragasztott papírfecnit.

De…
ha az iskolában élesben zajlik a játék, és ha valakin a „rossz gyerek”, az „áldozat”, a „vesztes”, a „lúzer”, a „szemét” címke díszeleg, vajon könnyű lesz a szemetesbe hajítania a „cetlijét”?

Diákként majd tanárként szerzett tapasztalatból tudom: nem lesz könnyű dolga. Pedig rossz gyerek nincs! Lúzer sincs! Egyszerűen nem létezik! A bántalmazó is küzd a félelmeivel, rossz érzéseivel. Ha őt ítéljük el a tette helyett, egy idő után elhiszi majd, hogy ő a rossz, gonosz, és azt gondolja, hogy vele, nem pedig a tetteivel van a baj. Ahogy a „lúzernek”, „vesztesnek”, „áldozatnak” kikiáltott gyerek is elhiheti, hogy szégyenkeznie kell, holott ő igazából szerethető, értékes és különleges, és senkinek sincs joga bántani.

Valójában mindketten ugyanarra vágynak: hogy elismerjék, elfogadják és szeressék őket. És ez nem fikció…
Ezekről a valós érzésekről, helyzetekről írtam Az osztály vesztesében.

A honlapomon pedig elolvashatjátok azoknak a gyerekeknek a történetét, akikre a „kis bohóc” és a „rossz gyerek” címkét ragasztották:

„Inkább velem nevessenek, mint rajtam” – Az iskolák önjelölt kisbohócai

 

„Még soha senki sem mondta neki, hogy fájdalmat okoz…”

 

Fotó: pixabay.com

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.