– Anikó néni nem is szaktanár, csak egy napközis – nézett rám kihívó, megvető pillantással Barna. Én döbbenten álltam. Ez volt a legelső hónapom napközis tanárként. Nagyon hamar kiderült, hogy a korábbi gyakorlati helyeimhez képest itt nem kap automatikusan tiszteletet valaki, csak mert tanár. Sőt! Már az ötödikes gyerekek is tisztában voltak azzal (talán a szülőktől hallották vagy a suliban? Vagy csak összerakták a kirakósdarabokat egyedül?), hogy a tanárok keveset keresnek, és nincsenek igazán megbecsülve.
Egyedül kellett belenézni a gyerekek szemébe, és válaszolni a kíváncsi vagy lesajnáló kérdésekre: miért akar ma valaki épp tanár és napközis lenni?
A kérdés első felére könnyedén tudtam felelni. Én már kisdiákként is imádtam a tanítást! Általános iskolásként öcsémet és a plüssmedvéket ültettem egymás mellé, és tanítottam nekik a betűket. Gimisként pedig volt egy kislánycsoportom, majd egy drámacsoport is, és mindkettőben kipróbálhattam, mekkora élmény gyerekekkel dolgozni. Akkor úgy képzeltem: tanítani olyan, mint rendezni egy jó színdarabot. Hiszen a rendező is mindenkire egyenként figyel, mindenkit megismer, és mindenkinek az egyéniségéhez igazítja a szerepet, egészen annyira, hogy a nézőnek úgy tűnjön, a színész hihetetlenül jól játszik – miközben csak önmagát adja. Aztán amikor elkészül az előadás, a rendező csak eltűnik a háttérben, bátorít, és hagyja, hogy a kis színészei érjék el a sikert.
Az egyetemen már azt láttam, hogy mindez nem is olyan egyszerű. Sosem felejtem el a legelső tanítási órámat a gyakorlati helyemen, és az első alkalmat, amikor egyedül, a mentortanár jelenléte nélkül tanítottam a diákokat. A kilencedikesek látták a zavaromat, a kezdők bizonytalanságát, és azonnal reagáltak is rá. Mi tagadás, megpróbáltak elijeszteni. Ha esetleg olyan osztályba küldenek be, ahol a diákok elkezdenek ordibálni, szendvicset és krétát hajigálni, lehet, hogy vert seregként elmenekülök. De ebben a gimnáziumban és osztályban a tanulók kréta helyett csupán izgalmas, nehéz kérdésekkel bombáztak, és én belefeledkezve a válaszokba, példákba és magyarázatokba úgy éreztem: tanítani csodálatos! Sikerült megnyernem őket. Nem kellett sok nap ahhoz, hogy megszeressük egymást, és a „vizsgáztatás” helyett segítsenek nekem a diákok. Én pedig máris új hasonlatot kerestem a tanításra. Immár nem rendező voltam, aki a háttérből segíti a színészeit, hanem kis herceg, aki gondozza a rózsáit, melyek bizony sok időt, energiát, figyelmet, szeretetet igényelnek. Rózsák, tündérek, angyalok! Így, ilyen szirupos metaforákkal gondoltam a diákjaimra. És szerettem „tanár” lenni.
A napközis munka azonban már nem volt ilyen vonzó.
Az első reggelen reményekkel és játékokkal indultam a napközibe is, aztán leforrázva álltam meg a teremben, mert a napközisekkel háromszor, ötször, százszor olyan nehezen ment a barátkozás. Nem tűntek sem tündéreknek, sem angyaloknak, sem rózsáknak. Sokkal inkább kis rókáknak, akik köszönik szépen, de nem kérnek a megszelídítésből. Pillanatokon belül bebizonyították, hogy vannak köztük, akik rúgnak, bazdmegeznek, köpködnek és árulkodnak egymásra, és élvezik, ha a másikon nevethetnek. Csak reméltem, hogy valahol, mélyen megbújhat bennük egy kisangyal, és az én feladatom lesz előcsalogatni belőlük.
– Miért jó napközis tanárnak lenni? – kérdezték.
– Nem tudom – válaszoltam.
Őszintén bevallom, az első hónapokban úgy gondoltam, egyáltalán nem jó napközis tanárnak lenni. Szégyelltem is, hogy minden tanulmányom, eredményem után látszólag annyi a feladatom, hogy ebédeltetek, utána felügyelem az udvari játékukat, fejben tartom, kinek mikor milyen szakkörre kell indulnia, és segítek házi feladatokat írni. Az sem könnyítette meg a dolgom, hogy ha bárhol, bárki kérdezte, mivel foglalkozom, a választ hallva, hogy tanár vagyok, sajnálkozva nézett rám. Mindenki arra vágyik, hogy elismerjék az eredményeit, és büszke lehessen az elvégzett feladataira.
De hogyan lehetne valaki büszke, ha sajnálkozó pillantásokat kap?
Nagyon sok idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, igenis lehet hasznos a napközis lét is. Igaz, ehhez a gondolathoz az vezetett, hogy apránként sikerült kiérdemelnem a gyerekek tiszteletét. Talán mert látták, hogy tényleg szeretnék mindenkit megismerni és megszeretni. És erre napközisként nyílt a legtöbb lehetőség. Hiszen néhanap több időt töltöttünk együtt, mint a családunkkal. Volt rá elég óra, hogy mindenkivel megismerjük egymást. És bizony kellett is az idő ahhoz, hogy apránként mindenben szót fogadjanak nekem.
A közös idő pedig nem tűnik el nyomtalanul. Amikor a diák elballag, a tarisznyájában ott lapul majd a kőkemény pogácsa és megszokott idézetek mellett sok-sok pillanat és emlék is, melyekben a tanár is szerepel. Mióta ezt tudom, már nem sütöm le a szemem, sőt! Büszke vagyok arra, hogy napközis tanár voltam. Mert gyerekeknek jó emlékeket, élményeket adni: ez az egyik legszebb hivatás! De az egyik legnehezebb is. Különösen, ha nincs megtámogatva sem elismeréssel, sem elfogadható fizetéssel. Ezért én kétszeresen is tisztelem és becsülöm a pedagógusokat, akik továbbra is jó élményekkel ajándékozzák meg nap mint nap a gyerekeket. Nagy-nagy köszönet jár nekik! És nem csak köszönet. Támogatás és elismerés is!
Napközis élményeimről, a tanárrá válásról ITT, a honlapomon is olvashattok még:
Fotó: Pixabay
