Amikor nagyon nehéz… Mit tanultam a gyerekektől?

Pár éve januárban volt egy mélypont. Amikor már fél éve dolgoztam az iskolában tanárként. Amikor már nagyon sok rossz pillanat gyűlt össze a napköziben. Amikor azt láttam, hogy a gyerekek és a felnőttek is bántják egymást. Amikor a nehézségekre hirtelen nem találtam a megoldást.

Akkoriban úgy keltem fel, hogy émelygés és rosszkedv fogott el, ha az előttem álló munkanapra gondoltam. Két lehetőségem volt: hogy elsírom magam, vagy olyan gyorsan pattanok ki az ágyból és kapcsolok be valamilyen zenét, hogy mire a rosszkedv körbenéz, már csak hűlt helyemet találja. Én mindig a másodikat választottam. Szokássá vált, hogy reggel meghallgatok néhány kedvenc – sosem szomorú – számot, aztán elindulok a 10-15 perces kihalt gyalogúton, ahol – ha tehetem, és senki sincs a közelben – hangosan énekelek. Tíz lépésre a házunktól elkezdtem egy népdal első sorát, és néha az iskolában is elindítottam magamban egy dallamot, amit újra és újra lejátszottam, hogy erőt gyűjtsek.

Arra eleinte nem gondoltam, hogy a rossz érzéseket és rosszkedvet nem kell mindig elrejteni. Azt hittem, a tanárnak mindig vidámnak és felszabadultnak kell tűnnie. Széles mosollyal az arcán.

Csak azon a télen… a tavasz felé közeledve döbbentem rá, hogy már megint tévedtem. Hogy a tanár is lehet szomorú, rossz kedvű, és érdekes módon a máskor önzőnek, nemtörődömnek tűnő diákok is lehetnek megértőek. Sokkal közelebb kerültem hozzájuk, amikor elengedtem a magam felé támasztott elvárásokat, ledobtam az álarcokat, és ki mertem mutatni a saját érzéseimet. Nemcsak a jókedvet, örömöt, hanem néha a félelmet, szomorúságot, fájdalmat is. Hamar kiderült, hogy a diákok megérzik a tettetést és a hazugságot. Mi persze elvárjuk tőlük, hogy őszinték legyenek, de gyakran elfelejtjük, hogy ehhez nekünk is őszintének kell lennünk. Nem kell velük elhitetnünk, hogy mindig minden helyzetnek urai vagyunk, hogy mindenre ismerjük a választ, és mindig vidámak, türelmesek tudunk maradni. Én a diákoktól épp azt tanultam meg, hogy nekem sem kell tökéletesnek látszanom. Nem kell eltitkolnom sem az érzéseimet, sem a gyengeségeimet. Ha őszinte vagyok, elfogadnak és könnyebben megszeretnek. Ez is feltétele annak, hogy csapattá válhassunk.

Tavasszal eljött az idő, amikor már nem volt szükség a reggeli dallamokra. Nélkülük is boldogultam. Mert volt egy iskolai csapatom. Diákok, akik segítettek, és akiktől én is tanulhattam.

 

Arról is írtam, amikor a szülőktől tanultam. ITT olvashatjátok az oldalamon:

Hogyan lesz a „tanár néni”?

Fotó: Pixabay

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.