Milyen volt a 19. századi Pest?

Van-e szebb látvány a fővárosban, mint a Budapestet átszelő Duna a hídjaival? Egyik partján a kevélyen terpeszkedő várral, az őrszemként figyelő Halászbástyával és a templomtornyokkal, a másik partján a palotasorral, az Országházzal és a Szent István Bazilika tornyával? Már lassan 10 éve élek a fővárosban, de még mindig megtelik a szívem valami különös izgalommal és örömmel, amikor meglátom. De hogyan nézett ki a 19. században a Duna és a két partja?

Tavasztól őszig távoli országok termékeit és embereit szállították a gőzhajók, télen azonban, amikor befagyott a folyó, a városiak szánokkal szelték át, lakosok és árusok sétáltak rajta, és állítólag a pesti oldalhoz közel még egy körhinta is forgott a jégen. Olvadás után felépítették a hajóhidat: a majdnem fél kilométeres átkelőt 43 hajóból rakták össze. Ezen közlekedhettek a pesti és budai lakosok, nemesek, katonák, diákok, hintók, szekerek. Ha gőzhajó közeledett, kicsatolták és elforgatták a hajóhíd középső részét. Ezalatt bizony feltorlódott a két parton az ember- és kocsisor. Természetes hát, hogy nagy volt az igény egy állóhíd építésére.

Ám annak megtervezése és előkészítése is több mint egy évtizedes munkába került, maga az építkezés pedig szintén tizenkét éven át tartott. Azzal nem árulok el meglepetést, hogy a Lánchíd Széchenyi István nevéhez kötődik, hiszen ő volt az, aki kezdeményezte az építését, létrehozta az építkezés előkészítésére a Hídegyletet, és angliai tanulmányúton gyűjtött tapasztalatokat. Magát a Lánchíd tervét és a munkálatokat is angol szakemberekre bízta. Az építés az 1842. augusztus 24-iki ünnepélyes alapkőletétellel kezdődött, és évekig az egyik fő látványosság lett. Az érdeklődőktől még belépőjegyet is szedtek, ha közelebbről szerették volna megtekinteni a munkálatokat. Nem csoda hát, ha a Lánchíd a város büszkesége, ikonikus eleme lett, feltűnt a korabeli Pestet és Budát ábrázoló festményeken és a későbbi fotókon is.

De a folyamatos építkezés, nyüzsgés már a Lánchíd építése előtt, és később is jellemző volt a fővárosra. A meseíró Andersen így kiáltott fel, amikor a pesti Duna-partra tekintett: „Micsoda élet és mozgalmasság!” Valóban, a 19. századi Pest folyamatos építkezések színtere volt: itt épült fel a Magyar Tudományos Akadémia, a Vigadó és paloták hosszú sora. Az utakon az előkelő lakosok saját fogatukon vagy hátaslovaikon, a jómódúak bérkocsin és omnibuszon, a szegényebbek gyalog közlekedtek. A kora reggeli órákban az élelmiszerszállító kocsik zörögtek végig a házak között, majd az utcákat elárasztották a piacokra siető cselédek és házasszonyok. A déli órákban pedig a város elitje indult korzózni: kirakatokat nézni, sétálgatni, vásárolni, mutogatni csinos öltözékeit.

A zajok is mások voltak, mint ma. A dudáló autók helyett a kocsikerekek zörögtek, a piacokon és az utcákon a kofák kiáltoztak, a belvárosból kitiltott verklisek, népénekesek újra és újra felbukkantak, hogy zenéjükkel, hangjukkal megkeressék a napi betevőt. A hajók tülkölése, a harangok zúgása, az építkezések robaja tudta csak elnyomni a hamiskás csárdásokat és keringőket. Bár a kosztümös filmeket nézve ebbe nem igazán gondolunk bele, de bizony erőteljes szagok is megfacsarták a járókelők orrát. A lovak és a kutyák ürüléke, az állatpiacok és zöldséges standok, a parton sorakozó lacikonyhák és a szemétkupacok szaga bizony mind hozzájárult az utcák levegőjéhez.

Ebbe a nagyon más, régi, nyüzsgő, színes városba érkeznek a főhőseim is Az ellenállók vezére című, kiegyezés idején játszódó regényemben. Az írás során és a napokban is sokszor eljátszottam a gondolattal: vajon milyen érzés is volna visszamenni az akkori rakpartra? Mi mindent néznék meg feltétlenül? Mitől borzadnék el, és mi volna az, amit elhoznék, elmentenék a mai jelenünkbe?

Forrás:
Fábri Anna: Hétköznapi élet Széchenyi István korában

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.