Már két hete folyamatosan szakadt az eső a Macskák szigetén. A cicák lógó bajusszal pislogtak ki az ablakon. Mivel utálták a vizet, tizennégy napja ki sem dugták az orrukat otthonról. A szobákban gubbasztottak a kedvenc párnáikon. Feküdtek a hasukon, átfordultak a hátukra, a bal oldalukra, majd a jobbra. Amikor ezt megunták, mindenfélét játszottak. Gombolyaggurító versenyt, ki nyávog a végént, feketemacskát.
Így teltek a napok Ragacs, a kismacska otthonában is. A nappaliban szanaszét hevertek a fonalgombolyagok és a szivacslabdák. Ragacs egy felhúzható egérre vadászott. A sarokban a szülei: Első Cili és Tigris összegömbölyödve hortyogtak egy óriási piros párnán. Első Cili fehér volt három folttal a hátán: egy barnával, egy feketével és egy vörössel. Tigris, ahogy neve is mutatta, tigris csíkos bundát viselt. Kisfiuk, Ragacs pedig úgy nézett ki, mintha ráborult volna egy festékesdoboz. Testét temérdek barna, szürke, fekete és vörös plecsni borította. Ezért is nevezték el Ragacsnak. A kiscica pedig büszkén viselte a nevét. Sőt! Mivel olyanná válunk, amilyen nevet kapunk, kis idő múlva Ragacs valóban ragacsos lett. Folyton ráömlött a tej, beleugrott a krumplifőzelékes tányérba, összekente magát sárral. Csak ma volt lehetetlenül tiszta. Olyan régóta élt bezárva a négy fal közé, hogy még összepiszkítani sem tudta a bundáját. Most hasonlított a legjobban a nővéréhez, akit Hópihének hívtak. Nem véletlenül! Hópihe macskabúbtól macskamancsig fehér volt. Egyetlen folt sem tarkította a szőrét. Olyan volt, mint az érintetlen hó, amelyben még egyetlen lábnyom sincs. Mindenki azt mondta rá, hogy gyönyörű. Még a macskás naptárakban is szerepelt modellként. Nyivákolni és vernyákolni azonban még jobban szeretett. Nagy álma volt, hogy egyszer, felnőtt korában igazi operaénekes lesz. Most is épp skálázott, és felébresztette a szüleit és Fricit is.
Frici a kopott, szakadt foteljában durmolt. Ő volt Ragacs és Hópihe nagybácsikája. Frici három tulajdonságával is bekerült a Macskarekordok könyvébe. Neki volt a leghosszabb bajusza a szigeten, neki volt a legnagyobb pocakja, és ő tudott a legtovább egyhelyben maradni. Tavaly három hónapig a foteljában feküdt. Még ételért sem hagyta el a törzshelyét. Ha valamit megkívánt, csak csöngetett a csengőjével, és megvárta, amíg kiszolgálják. Most kicsit mérges volt, mert hetek óta nem tudott jól aludni. Amióta esett az eső, és a macskagyerekek bent játszottak a házban, egy perc nyugta sem volt. Hol Ragacs zavarta meg a rohangálásával, hol Hópihe a vernyákolásával, hol pedig Tigris a morgásával.
Tigris, az apuka most is nagyot nyújtózott, reménykedve kibámult az ablakon, majd morcosan felpattant.
– A kutyafáját! Én ezt nem bírom tovább! Már két hete esik. Elegem van! Kimegyek!
Minden macskaszempár rászegeződött. Ragacs büszkén nézett az apukájára, Hópihe csodálkozva, Frici megütközve, Első Cili pedig dühösen.
– Nem mehetsz ki! Egy pillanat alatt eláznál és megbetegednél. Mutass példát a gyerekeknek! – fújta Első Cili.
– Nincs kedvem példát mutatni. Átmegyek a szomszédba Háromlábú Marcihoz – morogta Tigris, és elrohant. Fél perc múlva azonban már vissza is tért prüszkölve, ázva-fázva, csöpögő bajusszal.
– Még a kerítésig sem jutottam el – nyávogta keservesen. – Olyan nagyon zuhog az eső, és olyan erősen fúj a szél, hogy nem is láttam a szomszéd házat rendesen.
– Ülj a tűz elé, és szárítkozz meg! – javasolta Első Cili.
– Unatkozom! – hisztizett Tigris.
– Mondtam már, hogy mutass példát a gyerekeknek! – dorgálta meg másodszor is Első Cili.
– Hogyan?
– Úgy, hogy nem panaszkodsz és nyávogsz hiába, hanem elfoglalod magad!
– Mégis mivel?
– Mesélj valamit, apa! – kérte Ragacs.
Tigris szeme felcsillant.
– Ez jó ötlet. Gyertek a tűz köré! Eszembe jutott erről az ítéletidőről egy régi-régi történet. A Macskák szigetének története.
Mindannyian a kandalló és Tigris köré telepedtek. Első Cili maga alá húzta a lábait. Ragacs odabújt hozzá, és halkan dorombolt. Hópihe kényeskedve egy párnára dőlt, és mosakodni kezdett. Még Frici is megfordult a foteljában, hogy jobban hallja Tigrist.
– No, akkor elmondom nektek, hogyan népesítették be a cicák a Macskák szigetét. Sajnos sok részletet már elfelejtettem. Én a nagypapámtól hallottam a történetet, ő meg az ő nagypapájától, és azt hiszem, az ő nagypapája is a saját nagypapájától. Volt egyszer egy igen bölcs és jó ember – kezdte Tigris. – Úgy hívták, hogy Noé. Tényleg nagyon jó ember volt, aki a macskákkal is igen jól bánt. Egy napon figyelmeztette őt Isten, hogy özönvíz fogja elárasztani a földet. Olyan sokáig fog esni az eső, hogy minden elpusztul majd, ami rossz. Noé és a családja bárkát építettek, hogy felkészüljenek az özönvízre. Erre a hajóra felvittek sok-sok élelmet, és minden állatból egy párt. Majd jött az özönvíz. Hónapokig szakadt az eső, kiöntöttek a folyók. Mindent elárasztott a víz. A hajón azonban biztonságban voltak az állatok. Kaptak elég élelmet, és Noé vigyázott rájuk. Csak nem hagyhatták el a bárkát, és sokat unatkoztak. Legjobban talán éppen a macskák. Szerettek volna már fára mászni, szabadon kószálni, a háztetőkön vernyákolni. Amikor elmúlt a veszély, Noé minden állatnak otthont keresett. A macskapár azonban türelmetlenkedett. Nem akarták kivárni a sorukat. Így egy napon, amikor Noé kikötött egy szigeten élelemért, a macskapár leszökött a bárkáról. Boldogan bóklásztak a fák között, és nagyon megtetszett nekik a kerek, kakaós csiga formájú sziget. Megkérték Noét, hogy maradhassanak, Noé pedig beleegyezett. Így a macskapár boldogan élt a szigeten, sok gyerekük lett, a gyerekeiknek is lettek gyerekeik, és azok gyerekeinek is lettek gyerekeik. A sziget pedig megtelt macskákkal. Azóta is itt élünk, és a szigetünket nem találhatja meg ember macska segítsége nélkül. Csak a macskák szeme látja a partjainkat – fejezte be a történetet Tigris.
– Ez nagyon tetszett. Nagyon szeretem a Macskák szigetét – lelkendezett Hópihe.
– Azért emberföldön sem rossz. Fiatalkoromban jártam ott. Teljes ellátást kaptam a gazdámtól. Meg sem kellett mozdítanom a mancsom az ételért. Azok a májas és tonhalas konzervek, meg jutalomfalatkák! – sóhajtotta álmodozva Frici.
Ragacs izgatottan ugrott fel anya mellől.
– De ugye nálunk nem lesz özönvíz? Nem bírnám ki, ha hónapokig nem mászhatnék fára, nem találkozhatnék a barátaimmal, és nem mehetnék a parkba – hüppögött.
Első Cili vigasztalni próbálta.
– Ne aggódj, Ragacs! Akár most rögtön is elutazhatunk valahová, ha szeretnéd.
– De hogyan? – kapta fel a fejét a kismacska.
– Apád régi cilinderével. Egy rokonától örökölte, aki igazi feketemágus feketemacskája volt.
– Azt a kutya meg a macska, én már teljesen megfeledkeztem arról a cilinderről! Milyen jó, hogy eszedbe jutott! – ugrott fel Tigris a párnájáról.
– Mit tud az a cilinder? – kíváncsiskodott Ragacs.
– Fénykorában kiugrottak belőle nyulak, és kiröppentek belőle galambok. Ehhez a varázsláshoz azonban csak apád rokona, Kacifántos úr értett. Ma már csak arra használjuk a cilindert, hogy kívánjunk tőle valamit – magyarázta Első Cili.
– És mit lehet tőle kívánni? – kérdezte Ragacs.
– Aki a fejére teszi, elképzelhet egy helyszínt, és a cilinder odarepíti – felelte Első Cili.
– Rögtön megkeresem a kacatok között – mondta Tigris, és beugrott a sarokban álló nagy ládába. Sokáig szaglászott és kotorászott benne. Előkerült egy hosszú sál, egy plüssnyúl, majd a láda alján meglelte a cilindert is.
– Itt van! – emelte a magasba boldogan, de aztán hamar lekonyult a bajsza.
Ragacs is csalódottan pislogott.
– De hát ez a cilinder nagyon kicsi! Senkinek se jó. Még egy egérnek is pöttöm lenne – háborgott.
– Összement – állapította meg Első Cili.
– Akkor nem lesz utazás – nyivákolta Ragacs.
– De lesz! Majd helyettesítjük a cilindert egy piros lábossal! – nyugtatta Első Cili a kisfiát. Már rohant is a konyhába, és fél perc múlva hozta a piros lábost.
– Vedd el, és húzd a fejedre, kicsim! – vezényelte Első Cili.
Ragacs engedelmeskedett az anyukájának. A fejébe nyomta a lábost. Hirtelen sötét lett. Nem látott semmit.
– És most? – kérdezte tanácstalanul.
– Hova utaznál most a legszívesebben? – kérdezte Tigris.
– Az indiánok földjére – kiáltotta Ragacs.
– Akkor képzeld magad elé az indiánokat, és számolj el lassan húszig. Utána leveheted a lábost a fejedről – tanácsolta Tigris.
Ragacs így is tett. Elképzelte az indiánokat, és lassan számolni kezdett. Amikor a húszhoz ért, levette a piros edényt a fejéről. Csodálkozva pislogott körbe. Első Cili és Tigris kobakján madártollakból készített indiánfejdísz volt. Hópihe nyakában rojtos masni díszelgett. A háttérben egy indiánsátor állt, amit székekre és párnákra borított takarókból készítettek, és szintén tollakkal, színes kendőkkel díszítették fel.
– Mi vagyunk az indiánok! – harsogta Tigris, és Ragacs fejére illesztett egy tollas fejdíszt.
– Irány vadászni! – vezényelte, és már húzta is fel a gurulós egeret. Ragacs ugrándozva eredt a nyomába. Aztán elhajóztak egy piros lábosra emlékeztető kenuban a konyháig, ahonnan friss húst vittek a sátorhoz. A vacsora után indiántáncot jártak. Mindannyian nagyon élvezték. Csak Frici vágott morcos fejet a foteljában, aki jobban örült volna, ha senkinek sem jut eszébe indiánföld.
Illusztrátor: István Buzay
