A legrosszabb, ha egyedül maradunk…

– Régóta gyanakszom. Van itt valami titok. És most már azt is tudom, mi… – Áron gúnyos hangja betöltötte a termet.
Viktóriában megfagyott a vér. Megtorpant az ajtóban. Egy pillanat alatt átlátta a helyzetet. Nem kellett ahhoz körbenéznie, hogy pontosan tudja, ki hol van, és mit csinál. Az osztály egy emberként röhögött az ő írásán, kivéve azt a pár főt, akik sajnálkoztak rajta. Áron, mintha színpadon lenne, híres sztárként túrt a hajába. Réka összevigyorgott a barátnőjével. Lóri, Kristóf és a többi nagyképű és semmirekellő srác testőrként vette körbe az előadót.
Viktória kiejtette remegő kezéből a szendvicsét. Egy apró légy zümmögve elhúzott a füle mellett, és eltűnt a tanteremben. Viktória azonban még a légynél is sebesebben száguldott az ablakok irányába, és rávetette magát Áronra. A fiú elégedetten mutatta az üres tenyerét. A füzet már nem volt nála. Viktória megpördült a tengelye körül, és Lórit vette célba. Lóri azonban még épp időben, jó nagy ívben átdobta Viktória feje felett a noteszt Rékának. Viktória ide-oda ugrált.
Gyors volt és ügyes, de ekkora túlerővel nem tudta felvenni a versenyt. Mindenütt kárörvendő vagy sajnálkozó pillantásokat látott, és mindenhonnan ordításokat hallott. Mégsem adta fel. Nem adhatta fel. Egyre jobban figyelt. Kizárta a zajokat és az idegesítő arcokat, és csak a noteszra koncentrált. Sikerült is Kristóf elé ugrania a megfelelő pillanatban, és elállni a fiú útját. Dühösen nézett rá, és már kapott volna a füzet után, de akkor hirtelen egészen meglepő dolog történt. Kristóf leengedte a kezét, és felé nyújtotta a noteszt. Viktória nem habozott. Azonnal elvette, ami az övé, és visszarohant a padjához. Fél füllel hallotta, ahogy a többiek csalódottan felhorkannak, de nem tudott eléggé figyelni. Még mindig gyorsan vert a szíve, és lihegett. Arra koncentrált, hogy senki se vegye észre a megremegő száját és lábát. Fázott. Nagyon. Összeszorította a fogát. Nem fog sírni. Még csak az kéne, hogy elsírja magát ezek előtt! Nem érdemlik meg, hogy miattuk bőgjön. Csak csöngetnének már!

A fenti részlet a legújabb regényemből, Az ellenállók vezéréből van. Amikor írtam, felmerült bennem a kérdés: mitől fél a legjobban a diák? A tapasztalataim szerint attól, hogy az osztályközösségben a perifériára kerülhet.
Az iskolában az a legrosszabb, ha egyedül maradunk.
Amíg mások nevetve, köröket alkotva fogyasztják a tízórait, mi egyedül kicsomagoljuk a szendvicsünket, és próbálunk úgy tenni, mintha kicsit sem bántana, hogy nincs társaságunk. Próbálunk a füzetünkbe mélyedni, olvasni, vagy kibámulunk az ablakon. Amikor a többiek közösen rohannak az udvarra, mi direkt lelassítunk, hogy még véletlenül se tűnjön úgy, mintha otthagytak volna. Még ennél is jobban félünk a piszkálódástól, csúfolódástól. Attól, hogy rajtunk nevethet mindenki.
Mint Viktórián, akinek elvették a füzetét. Sok hasonló diákkal találkoztam pedagógusként. Egy kicsit az ő történetüket is beleírtam Az ellenállók vezérébe, ahol arra is keresem a választ:
mit érez egy magányos diák, akinek nincsenek barátai?

Az ellenállók vezére című regényemről ITT olvashattok többet:

Megjelent a történelmi regényem!

Fotó: Pixabay

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.