Más volt, mint a többi…
Kilógott a sorból. Senki sem értette meg az osztályban, se a diákok, se a tanárok. Mintha egy földönkívüli lett volna. Vagy egy tündér. Vagy egy kissárkány. A szeme hol vidáman csillogott, mint a napsütötte tó vize, hol távolságtartóvá, hideggé vált, mintha egyetlen pillanat alatt fagyott volna jéggé.
„Biztosan nem normális…” „Mint egy bűnöző, úgy mászkál itt!” – suttogták többen is – diákok, tanárok – egymásnak. Meg a kisfiúnak is. Neki is naponta meg kell hallgatnia, hogy ő: furcsa, rossz. Egy senki. Aztán persze a jóslatokat is: hogy az is fog maradni.
Pedig ő épp az ellenkezőjére vágyott: arra, hogy elfogadják, elismerjék és szeressék. Borzasztóan szeretetéhes volt, csak épp nem tudta, hogyan kérje és fogadja a szeretetet. És hiába fogtam fel az eszemmel, éreztem a szívemmel, mire van szüksége, attól még nem lettek könnyebbek a hétköznapok, mivel nemcsak szeretetéhes volt, hanem nehezen kezelhető diák is. Folyton rajta volt a fél szemem, mindig történt vele valami, és mindig attól féltem, hogy amíg nem nézek oda, bajba kerül, mások bántják, vagy ő bánt másokat.
Ha tehettem, leültem vele kettesben: beszélgetni, társasozni. Imádta a logikai játékokat, és mindig nyert, bárki volt is az ellenfele. Mesélt, és hihetetlen, különleges fantáziabirodalmakba kalauzolt el. A leckét hallás után, tökéletesen visszamondta. Szépen rajzolt, és imádott barkácsolni. Tele volt kreativitással, ötletekkel, ésszel, átlag feletti képességekkel, de mindebből csak nagyon-nagyon ritkán tudott megmutatni bármit is a többieknek. Az iskolában nem is sejtették, mire képes, mert gyakran már a tanórák első öt percében kiküldték vagy egyest adtak a hiányzó holmija és leckéje miatt.
És ami a legrosszabb: elég hamar elhitte, hogy ezt meg is érdemli.
Már nem akarta megmutatni, mit tud. Már nem próbált barátokat szerezni. Már nem küzdött a rosszfiú szerepe ellen, hanem magára öltötte, mint egy jelmezt, ami mögé elbújhat, és elrejtheti az igazi arcát.
Én pedig azt éreztem, hogy egészen pici vagyok. Olyannyira, hogy nem csak a világot, de egyetlen embert sincs hatalmamban megmenteni.
Pedig jó lett volna megmutatni, hogy ő is különleges. Néha, rövid időre sikerült is. De ahhoz, hogy ezt mindenki meglássa, nagyobb összefogásra és támogatás lett volna szükség. Arra, hogy minél többen felismerjék és láthatóvá tegyék: ő nem csupán „más”, „furcsa” vagy „problémás”, hanem hasznos, különleges tagja lehet a közösségnek, akire lenne miért felnézni.
Ezek a gondolatok, érzések is eszembe jutottak, amikor írtam a Marci és Merkúr – Űrlény az osztályban című legújabb könyvemet. A mesekönyv éppen erről szól a kisdiákoknak: egy új tanulóról, aki más, mint az átlag, más, mint a többiek, de ugyanúgy szeretetre vágyik. Arra, hogy a közösség befogadja és felismerje, hogy ő is különleges.
Hogyan lehetséges ez?
Erre írtam a Marci és Merkúr – Űrlény az osztályban című új könyvemben néhány lehetséges forgatókönyvet a jó befejezéshez.
MERT MINDEN GYEREK, MINDEN DIÁK KÜLÖNLEGES VALAMIBEN! MINDEN DIÁK SZERETETRE, ELISMERÉSRE, BARÁTOKRA VÁGYIK.
Olvassátok szeretettel!
Fotó: Pixabay
