A kórház és néha az iskola is olyan, mintha egy külön univerzum… távol a családtól, az otthoni élettől.
Anyukám mosolyogni próbált, de hiába. Láttam a szemében, hogy baj van. Kivették a fülemből az ékszert, és a tenyerébe nyomták. Ő nyújtotta az otthonról hozott pizsamát, de a köpenyes nők csak megrázták a fejüket, és rám adtak egy mosástól megkeményedett, barnacsíkos pizsamát. Ez, mint általában az egyenruhák, azt jelentette, hogy most egy új világba kerülök. Egy eddig ismeretlen világba, aminek semmi köze sincs a falakon túli hétköznapokhoz és ünnepnapokhoz.
Itt más szabályok uralkodtak. Megvolt mindennek a rendje. Hajnalban keltettek, kezünkbe nyomták a szappant, és mehettünk mosakodni. Aztán jött a tanulás, majd az ebéd, délután a vizitek, este egy szűk óra, amelyben a kinti világ szereplőivel is érintkezhettünk: anyával, apával, nagyszülőkkel. Aztán amikor a látogatási idő letelt, kiterelték őket, és bezárultak mögöttük az üvegajtók. Mi pedig csak néztünk utánuk. Voltak, akik sírtak is. Én nem. Én már hétéves voltam. Első osztályos tanuló az iskolában. Itt pedig, a 90-es évek elején egy kisbeteg a kórházban.
Első este adtak egy gyógyszert teával, ami végül az ágyamon landolt. Ijedten néztem a fehér köpenyes nővérre, de ő csak idegesen megvonta a vállát. Azt mondta, reggelig ő nem húz ágyat, majd a reggeles. Addig aludjak csak abban, legközelebb legalább majd jobban vigyázok. Odadobott nekem egy pelenkát, azzal takartam le a nedves részt, de a pelenka egy idő után elcsúszott, én pedig már nem tudtam megigazítani, mert közben infúzióra kötöttek. Feküdtem az ágyban megszeppenve. A szülők nem lehettek bent velünk. Anyukám mégis visszajött az üvegajtóig, és az egyik nővérrel beküldött nekem egy rajzot. A családomat ábrázolta: anyát, apát, az öcsémet és engem. És sok-sok szívecskét.
Én pedig követtem a példáját: másnap, amikor levették az infúziót, magam is rajzolni kezdtem. Épp tél volt, ezért hóembereket készítettem. Nagy pocakú, színes sálú és sapkájú, répaorrú alakokat. Először csak a mi kórtermünkbe, hogy színes és szép legyen (mindig mindent meg akartam szépíteni, mindegy hogyan), aztán megrendelésre is más kórtermekbe. Hamar felfedezték ugyanis a többiek a rajzokat, és ők is kértek tőlem. Megkedveltek. Ez pedig fontos volt, hiszen mindenki ösztönösen megérzi, hogy ha új, addig ismeretlen világba kerül, szüksége lesz barátokra és szövetségesekre.
Nekem szerencsém volt. Lett egy velem egyidős barátnőm, akivel ugyanazon a napon szabadultunk meg az infúziótól. Segítettünk egymásnak zuhanyozni, együtt tanultunk, egymás mellett ebédeltünk. Aludt még a kórtermünkben egy kisebb lány is, ő mindig azt mondta: holnap már hazamehet. De végül mindig maradt. Még akkor is, amikor mi tényleg hazamehettünk. Elillantak a felhők a fejem fölül. Egy hét alatt meggyógyultam, és nem igazolódott be az orvos gyanúja. Elbúcsúzhattam a fehér csempés, vastagfalú termektől, és amint kitettem a lábam, próbáltam elfelejteni a benti élményeket. Mégsem sikerült.
Amikor pár éve egy rutin műtét miatt ismét egy fehér kórterembe kerültem, minden régi emlék visszajött. Leültem a hófehér ágyneműre, és hallgattam, ahogy a két régebbi beteg sugdolózik valamin. Úgy éreztem magam, mint egy kisiskolás, aki új osztályba került, és a többiek összesúgnak a háta mögött. Borzasztó magányos lettem. Fogtam egy kekszet, kiültem a folyosóra, és enni kezdtem. Szerencsére mellém telepedett valaki, és megszólított. Kicsit megnyugodtam, de a magány nem múlt el. Mert odabent még felnőttként is úgy éreztem, hogy elszakítottak a kinti világtól. Mintha megfosztottak volna a saját személyiségemtől. A kórtermekben nem számított, ki vagyok valójában. Nem kérdezték, mi a foglalkozásom, mit szeretek a legjobban csinálni, mit gondolok a világról. Az számított, mi a panaszom, milyen tüneteim vannak. Azt hittem, túl érzékeny vagyok – biztosan így is van – de az utolsó este hirtelen mindhárom másik szobatársam bevallotta: amikor bekerültek, titokban sírtak. Ahogy visszaemlékeztem erre, elkezdett megszületni a fejemben az Erőd: a Zuhanórepülés című regényem helyszíne. Megjelent előttem a főhős is: Ádám, aki szintén megéli, milyen érzés, amikor elválasztják a kinti világtól, és nem számít, ki volt odakint.
Ezt érezhetjük a kórházban, de néha az iskolában is. Mert néhányunknak bizony az iskola is olyan, mint egy külön univerzum. Sokszor sajnos nem számít, hogy a tanterem falain kívül kik vagyunk, mit csinálunk otthon a szabadidőnkben, milyen nehézségek és örömök érnek a családban. Az iskola falai között annyik vagyunk, amennyit képesek vagyunk ott megmutatni magunkból. Van, hogy csak számokkal, piros és fekete pöttyökkel jelzik, mennyit érünk. És hiába tudjuk, hogy a világ ennél sokkal nagyobb, a tábla előtt, felelés közben csak az számít, amit ott produkálunk. A falak között kell menőnek, szorgalmasnak, ügyesnek, ébernek lenni, barátokat és szövetségeseket keresni, különben „jaj nekünk”. Ismertem olyan diákot, aki az iskolát „börtönnek” nevezete. Ezért írtam erről a témáról sok könyvemben. Hátha sikerül egyre többet becsempésznünk a kinti világból is az iskolákba. Ez a pedagógusok felelőssége. És szerencsére néhány lelkes pedagógusnak köszönhetően egyre több példa van erre. Ők igyekeznek megismerni nemcsak a diákot, hanem a gyereket is. Kitartanak és olyan ajándékot adnak a tanulóknak, ami sokáig, akár örökre megmarad: jó emlékeket. Ez az egyik legszebb, de legnehezebb hivatás! Különösen, ha nincs megtámogatva sok elismeréssel, elfogadható fizetéssel. Ezért kétszeresen is tisztelem és becsülöm azokat a pedagógusokat, akik továbbra is jó élményekkel ajándékozzák meg nap mint nap a gyerekeket. Nagy köszönet jár nekik. ❤
Fotó: Pixabay
