Este kilenc múlt. Az óra olyan hangosan ketyegett a nappaliban, hogy lehetetlen volt másra figyelni. Minden gondolatot félbeszakított. Elterelte a figyelmet. Az asztalon ott hevert a telefon. Szomorúan. Ha lehet egyáltalán egy készülék rosszkedvű, türelmetlen és mérges azért, mert tízszer próbálnak róla felhívni valakit sikertelenül. Egy hívást se fogadtak. Senki se vette fel, se diák, se tanár. A tábor viszont nem volt olyan messze. Kocsival maximum egy vagy másfél óra. Meg lehet tenni. Anna anyukája tudta ezt. Már a kocsi kulcsát szorongatta a kezében, végül mégis letette a kisasztalra. Ismét próbálta felhívni Annát. Semmi. Aztán Eszter nénit. Számolta a kicsöngéseket. Hét, nyolc, kilenc… megint semmi…
„Anna anyukája idegesen felállt, és tett egy kört a nappaliban. Tudta, hogy őrültség odamenni a táborba. De mégis újra és újra bekúsztak a fejébe a félelmetes gondolatok. És ha baj érte őket?
Annával megbeszélték, hogy este 7 után telefonálni fog. Nyolcig semmi sem történt, anya mégsem aggódott. Talán csak jól szórakozik a lánya, és elfeledkezett az időről. Semmi gond. Ő nem keresi, nehogy ciki legyen… de amikor már kilencet mutatott az óra, nem bírta tovább. Felhívta Annát, Eszter nénit, Zsiga bácsit, de senki sem vette fel. Felváltva telefonált mindegyiküknek újra és újra. Végül annyira elvesztette a fejét, hogy felhívta Ati anyukáját is. Ő volt az osztályból a szülői munkaközösségi tag, és tudta a számát. De ezzel sem ért el semmit. Ati nem beszélt a szüleivel, de nem is ígérte, hogy fog. Biztos nincs baj – nyugtatták a vonal másik végén Anna anyukáját, de ettől még nem könnyebbült meg. Atit senki sem bántotta az osztályból, az ő szüleinek könnyebb. Persze, hogy nincs miért aggódniuk! De Anna… már ötödikben is folyton rosszkedvűen ment suliba. Mindenki piszkálta… Eredetileg anya el se engedte volna a kirándulásra, Eszter néni azonban ragaszkodott hozzá. Azt mondta, jót fog tenni neki, ha kiszakad a tanteremből. Az új helyszín talán segít barátkozni. Csakhogy a többiek nem akartak játszani vele… és anya nem tudta, miért.
Az óra negyed tízet mutatott. Az idegesség egyre jobban eluralkodott rajta. Megint ugyanazt a tehetetlenséget érezte, mint akkor, amikor Anna elmesélte, hogy kinevették, elvették a táskáját, és dobálták a feje felett. Anna nem engedte, hogy anya tegyen valamit. Anya azonban nem tudta megállni. Úgy érezte, muszáj segítenie, még akkor is, ha rosszul sül el. Nem ülhet tehetetlenül! Ezért újra és újra bement az iskolába, de sosem ért el vele semmit. Eszter néni hümmögött, elbeszélgetett a lányokkal, fiúkkal, és kifogásolta, hogy Anna túl zárkózott. Nem barátkozik. A többiek meg Anna fejéhez vágták, hogy az anyukája milyen idegesítő. Tehetetlen volt. Ma megint ezt érezte. Nem lehetett ott, hogy megvédje Annát.
Anya bámulta az órát. Figyelte, ahogy a mutató mindig egy kicsit előre ugrik, körbeér, majd újraindul. Próbálta meggyőzni magát, hogy nem történhetett semmi baj, és csak Annának okoz fájdalmat, ha odamegy. Csakhogy megint bekúsztak az ellenérvek. DE ő Anna anyukája, és meg kell védenie a lányát. DE igenis joga van tudni, mi történik a táborban, és miért nem lehet elérni a tanárokat. NEKI kell segítenie Annának. Különben kire számíthat?
Az utolsó kérdést már úgy tette fel magában, hogy ismét a kezében volt a kocsikulcs. Automatikusan zárta az ajtót, kiállt a parkolóból, és már úton is volt. Ahogy elindult, megkönnyebbült. Egy döntésen már túl van. Ha fölöslegesen megy a táborba, az se baj. Csak biztonságban tudja Annát! Sosem hajtott ennyire gyorsan, és talán még sosem talált oda ilyen könnyedén idegen helyre. Magas fák sűrűjében parkolt. A tábort csak egy ösvényen keresztül lehetett megközelíteni. Már messziről látta, hogy a házban sötét van. Egyetlen villany sem égett. Mindenki elaludt volna, és csak azért nem vették fel a telefont? Nevetséges, hogy idejött? – jutott eszébe, de túl ideges volt ahhoz, hogy válaszokat adjon a felmerülő kérdéseire.”
A fenti részletet az El fogsz tűnni című regényemből hoztam, melyben két anyukát is megismerhetünk. Mindketten tudnak a gyermekeik osztályon belüli bántalmazásáról, és mindketten szeretnének is tenni ellene. Az egyikük a gyereke kérésére távol marad, míg a másikuk, Anna anyukája a helyszínre megy, hogy segítsen a lányának, és kimentse a helyzetből.
Nagyon nehéz kérdés, mikor mi a jó lépés, és hogyan tudjuk legjobban segíteni a gyerekünket, ha esetleg az osztályfőnök maga is tehetetlen. Nem is lehet jó tanácsot adni anélkül, hogy ne ismernénk az adott osztályt, gyereket, tanárokat, problémát. Csak azt tudom, mennyire fáj a szülőknek, amikor azzal szembesülnek, hogy a gyermeküket bántják, megalázzák. Ráadásul egy olyan közegben, az osztályban, amelyre nincsenek hatással, egy olyan helyszínen, az iskolában, ahova nem tudnak bármikor besétálni, hogy segítséget nyújtsanak…
Fotó: Pixabay
