Elsőre sosem tudhatod, hogy akivel beszélsz, az igazi arcát mutatja-e.
Van, aki azért ölt maszkot, mert fél. Attól tart, hogy maszk nélkül csupasszá válik.
Van, aki azért ölt maszkot, mert nem bízik magában. Azt hiszi, ha az igazi arcát mutatná, nem lenne sikeres, elismert és szerethető.
Van, aki azért ölt maszkot, mert saját magát is csak így tudja szeretni. Az igazi arcával nem tud szembenézni.
Van, aki azért ölt maszkot, mert ki akar használni, be akar csapni másokat.
És van, aki a maszkja mögé rejtőzik el, mert már olyan sokszor bántották, hogy retteg az újabb támadástól.
Rengeteg maszkkal találkoztam már. Az iskolában és az iskola falain kívül is. Felnőttek között, és bizony gyerekek között is.
Ilyen volt a Kisbocs. Dundisága miatt sokszor „hájas disznónak” csúfolták. Kinevették, amiért nehezen tanult, rossz jegyet kapott. Hogy mit válaszolt erre? Gyorsan keresett az emlékezetében egy humoros megjegyzést, poént. A folyamatos bohóckodással akarta elterelni a többiek figyelmét. Arra vágyott, hogy inkább vele nevessenek, mint rajta. Közben senki sem vette észre: a kisbocs valójában maszkot visel. A folyamatos poénáradat mögött komoly gondolatai is vannak. Annyi mindent érez: félelmet, szomorúságot, szeretetéhséget, csak ezeket nem meri kifejezni. Hiszen attól tart, ha leveszi a bohócálarcot, ott marad csupaszon, támadhatóan, egyedül. És hogyan védi meg magát akkor? Néha, persze véletlenül, mégis levette a maszkot. Talán fel sem tűnt neki, mégis ilyenkor derült ki igazán, milyen empatikus, mennyire megérzi és átérzi a másik bánatát, milyen sok mindenről van őszinte véleménye, és milyen erősen tud szeretni és kötődni. Igen, rengeteg jó tulajdonsága és készsége volt, csak ezekre az iskolában nem kaphatott osztályzatot, dicséretet. Valószínűleg nem is gondolta kettes-hármas tanulóként, hogy ő milyen értékes kincsekkel bír. Amint valami rossz történt, már bújt is vissza az álarc mögé. Én pedig attól féltem: mi lesz, ha eljön a nap, amikor nem tudja többé levenni a jelmezt? Ha örökre eltűnik mögötte? Ha nem merül fel benne, hogy ő több egy rossz tanulónál és vicces bohóckarakternél?
Vagy ott volt Sárkány. Aki azt mondta, az a boldogság, amikor apa hazajön. Szerette volna, ha apa elmegy a születésnapjára, de apa elfelejtett elmenni. Anya pedig sosem ért rá megvarrni a táskáját vagy a nadrágját. Ha a szülők mégis együtt voltak, sokszor ordítoztak egymással. Ilyenkor Sárkány bebújt a takaró alá, és befogta a fülét. Annyira rettegett a kiabálástól, veszekedéstől, a bántástól, hogy inkább magára öltötte a sárkányjelmezt. Mert a Sárkányok erősek. Őket nem lehet bántani, hiszen ők bántanak másokat. Ez volt az egyetlen védekezés, amit ismert.
Én pedig hamar rájöttem: nagyon nehéz elérni, hogy a másik le merje venni a maszkját. Nehéz elérni, hogy a másik elhiggye, szerethető úgy, ahogy van.
„Ha kimutatod, hogy félsz, elvesztél! Akkor vagy biztonságban, ha nem mutatod, mit érzel!” – mondja Réka, az új szereplőm. Vele találkozhattok az Örökszerda című legújabb ifjúsági regényemben. Ő az, akit már annyiszor bántottak, hogy nem bízik senkiben. Folyton résen van. Folyton készenlétben áll, és arra törekszik, hogy senkinek se adjon okot a támadásra. Rejtegeti minden olyan tulajdonságát, érzését, amiért a többiek piszkálhatnák. Olyan picire bújik az álarc mögött, amennyire csak lehetséges.
Ismertem olyan diákokat, akik így töltötték minden napjukat az iskolában. Ezért szerettem volna erről az érzésről is írni egy könyvemben. A maszkokról, az álarcokról, és a mögöttük rejtőző izgalmas és igenis nagyon szerethető gyerekekről. Az Örökszerdában nagyon sokan és egészen különböző okokból viselnek maszkot. A regény most is egy krimi: az olvasók találgathatnak, melyik álarc kit és milyen embert rejt.
A könyvet megtaláljátok itt:
