„A császárné sietős léptekkel haladt. Átvágtak két termen, majd megálltak egy kisebb szobában, ahol a tükrös fésülködőasztalon bekötött albumok hevertek. Erzsébet valamennyit felvette, és Viktóriának adta. Viktória megszeppenve nézett fel a császárnéra. Rettegett, hogy tudatlanul megszeg valamilyen illemet, vagy megbántja Sisit. De a császárné nem tűnt szigorúnak. Még csak nem is nézett Viktóriára. A fésülködőasztalát bámulta, majd váratlanul megszólalt.
– Ez az én börtönöm.
Viktória zavarba jött, és értetlenül bámult rá. Erzsébet észrevette a pillantását, és folytatta.
– Itt készül napi hat órában az, amit császárnénak hívnak. Három órán át öltöztetnek, befűznek, rám varrják a ruhát, és még három óra a fésülködés. Közben felkészítem magam a rám váró feladatokra. A bálok, estélyek, ebédek, vacsorák kötelező mozdulataira, mondataira. Az unalmas, de leginkább fárasztó szerepekre. Közben mintha megszűnnék igazán létezni. Aki kilép innen, és részt vesz az ünnepségeken, az már nem én vagyok, csak a császárné. Ezért csodálom a magyarok szabadságvágyát. Én is szeretnék szabad lenni! Megszökni, és egyre messzebb menni. Ha hajót látok, mindig ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy felüljek rá. Bár vinne a világ végére, a múltba, vagy a jövőbe! Bárhová, ahol magam lehetek. Ahol Sisi lehetek, és nem császárné.
Erzsébet Viktória szemébe nézett. Viktória kábán, döbbenten állta a tekintetét. Úgy érezte, Erzsébet belelát a fejébe. Azért mondja ezt el neki, mert tudja… valami különös okból megérezte, hogy Viktória is hasonlóra vágyott, amikor ide jött a múltba. Meg akart szökni az iskolából, a negyvenöt perces tanórák, idegesítő osztálytársak világából, ahol csak jégkirálynő lehetett. Messzire akart menni, és ha nem tehetett meg sok ezer kilométert, hát megtett az időben sok ezer napot, hogy eljusson a múltba. Bárhová, ahol maga lehet.
Viktória nem mondott semmit, de úgy érezte, Sisi nem is vár választ. Úgyis kiolvasta már a szeméből. Megértették egymást, ahogy összenéztek.”
A fenti részletet én írtam. Az ellenállók vezére című történelmi regényemben találkozik a főhősöm Erzsébettel a kiegyezés idején, még a koronázás előtt. Hogy milyen érzés történelmi személyt megformálni a könyv lapjain? Egyszerre nehéz és egyszerre izgalmas. Mert amikor elkezdem megteremteni, nemcsak a fantáziámra támaszkodom, hanem megpróbálok elolvasni minél több írást tőle és róla, bejárni a helyeket, ahol megfordult, és elképzelni, mit érzett, mire vágyott, mitől félt és minek örült. Amikor Erzsébet királynéról és Deák Ferencről írtam, azt gondoltam, hogy látnak engem, és tudják, hogy most őket alkotom újra a könyvemben. Szerettem volna, ha a szereplőim valóban hasonlítanak rájuk, ha egy csipetnyit tényleg megmutathatok róluk az olvasóimnak. Azt reméltem, hogy elégedettek lesznek azzal, ami végül megszületett a lapokon, és ahogy egyre többet olvastam tőlük és róluk, sokszor úgy éreztem, mintha valóban közel kerültünk volna egymáshoz. Én rengeteget tanultam tőlük.
A könyvet megtaláljátok itt: https://www.pagony.hu/termekek/az-ellenallok-vezere
