„Csaba jól emlékezett az első iskolai napra. Hétéves volt. Egy nagy, csempés, sötét épületbe vezették be húsz másik gyerekkel. Kézen fogva kellett járniuk a folyosón, és betanították nekik, hogy mindenkinek köszönjenek hangosan: Jóóó napot kííí-váá-nok! Majd beterelték őket egy terembe, ahol a tábla fölé hatalmas kép volt festve. Csabának nagyon tetszett. Sokáig nézegette. Egy várat ábrázolt tornyokkal, lövészárokkal, meg egy külső várfallal, körben folyóval, pici felhúzható híddal. A vizet zöld mező vette körül, a szélén pedig egy mocsár terült el.
A tanító néni elmagyarázta, hogy ez a tudás vára, amit ők mind be fognak venni év végére, és hercegek és hercegnők lesznek a kastély tornyában. Mindenkinek be kellett hoznia egy fotót magáról, amit a tanítónő felragasztott a mocsaras területre. Azt mondta, aki valami jót tesz vagy mond, azt előre lépteti, mint a társasjátékban. Aki pedig valami rosszat tesz, azt eggyel hátrább fogja helyezni.
Aztán elkezdődött az óra, amit újabb órák követtek borzasztó rövid szünetekkel szabdalva. Múltak a hetek, majd a hónapok, és a legjobbak már a belső várfalat döngették. Karácsony előtt egy-két lány az osztályból már hercegkisasszonnyá vált, és bekerült a toronyba. Csaba pedig még mindig ott állt a mocsárban. Ha sikerült néha egyet-kettőt előre lépnie, végül valamivel mindig elrontotta. Egyszer már a folyónál állt, éppen a hídra léphetett volna a következő jó válasszal, amikor megütött egy szemtelen gyereket, aki beszólt neki, és a tanítónő mérgesen visszaragasztotta a fotóját a mocsárba. Rajta kívül már egyetlen gyerek arcát sem lehetett látni a csupasz mezőkön. A többiek a folyóban, a hídon és a várfalon belül tartózkodtak. Csaba rá se bírt nézni a festményre. Akkor elhatározta, hogy ő aztán soha többé nem akar herceg lenni. Köp az egészre. Nincs szüksége nevetséges várakra.”
A részletet Az osztály vesztese című regényemből hoztam. Az egyetemi oktatóm mesélte, hogy egyszer egy általános iskolai látogatáson találkozott ezzel a faliképpel. Neki is rossz volt látni a „mocsárba ragadt” gyerekfotókat, pedig nem is ismerte a diákokat. De vajon milyen lehetett annak a szülőnek, aki szülői értekezletre beülve ott találta az elsős gyereke arcát a festmény legalján, a mocsárban? És milyen lehet egy kisgyereknek nap mint nap azzal szembesülni, hogy ő „kevés” vagy „rossz” ahhoz, hogy „bejusson a várba”, és sikereket érjen el? Meglepő-e, ha úgy dönt, inkább nem is akar foglalkozni vele? Meglepő-e, ha már nem is akar herceg, jó tanuló, jó diák lenni, mert az neki úgysem sikerül? És meglepő-e, ha azt mondom, titkon mégis vágyik rá? Hiába tetteti az érdektelenséget, attól még mindez nagyon fáj neki.
Épp ezt éli meg a másodikos szereplőm, Merkúr is, akinek elsőre nem mindig sikerül az, ami az osztálytársainak könnyen megy. Kilóg a sorból. Azt hiszi, hogy ő kevesebb, butább, ügyetlenebb, holott ez nem is igaz. A Marci és Merkúr – Űrlény az osztályban című mesekönyv végére szerencsére Merkúr megmutathatja, miben erős és tehetséges, és megtalálja a helyét a közösségben. Mert minden diák különleges valamiben, és mindannyiuknak lehetőséget kell kapni, hogy ezt megtalálják és bebizonyíthassák!
A mesekönyvet megtaláljátok itt:
https://www.pagony.hu/termekek/marci-es-merkur-urleny-az-osztalyban
Fotó: Pixabay
