Az én kincsesládámban emlékek lapulnak

Az emlékeim, különösen a gyerekkori élményeim, a legdrágább kincseim.

Amikor kicsi voltam, a nyári szünet végtelenül hosszúnak tűnt, tele játékkal, kalanddal, álmodozással. Nyaraltam a mamáknál, rokonoknál, barátoknál, kirándultunk a szüleimmel, és reggeltől estig egyik fantáziabirodalomból a másikba léptünk át az öcsémmel.

Amikor elérkezett az ősz, az első iskolai reggelen általában esett az eső, mintha az ég is siratná az elmúlt gondtalan napokat. De a tanteremben ülve még az órákon is minden a nyárról szólt: el kellett mesélni, le kellett írni és rajzolni, hol jártunk a szünetben. Voltak barátnőim, akik ilyenkor a tengerpartot vagy külföldi, ismeretlen városokat, drága szállodákat örökítettek meg, én pedig olyankor – be kell valljam – megirigyeltem őket. A rajzaikat nézve hirtelen eltörpültek az addig különlegesnek hitt élményeim az ő útjaik mellett. Pedig fölöslegesen irigykedtem. Felnőttként már tudom, hogy az én nyári szüneteim valóban tele voltak kalandokkal és kincsekkel. Pénzzel nem lehet jó emlékeket venni. Az igazán jó emlékek pedig sosem attól lesznek jók, hogy mennyire különleges helyszínen vagyunk, hanem attól, hogy KIK vesznek körbe minket és MIT csinálunk. Engem a szüleim és az öcsém vettek körbe, és nagyon gazdaggá tettek. Olyan sok jó nyári emléket köszönhetek nekik, amikből a mai napig erőt meríthetek.

Anya és apa vetítettek, felolvastak, meséltek nekem. Kirándultunk városokba, nyaraltunk a Balatonon. Társasoztunk, állatkertbe és strandra mentünk. Az öcsémmel izgalmas történeteket találtunk ki, amiknek mi voltunk a főhősei. Az egyik mamával kisétáltunk a tópartra, a másikkal bejártuk a környék játszótereit. Lehet, hogy egy külső szemlélőnek ezek hétköznapi programoknak tűnnek, de nekünk kincsekké váltak, mert tele voltak szeretettel, varázslattal és boldogsággal.

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.