Ilyenkor a világ szája is mosolyra húzódik.
Minden ajtó és ablak kitárul.
A kertek és az udvarok megtelnek kacagással.
Többet lehet bolondozni, és több mindent szabad:
mezítláb táncolni és futni, vagy a földön, a fűben ülve uzsonnázni.
Szeretem, hogy már hajnalban betör a napfény a redőny résein, és apró fénypöttyöket fest a falra. Üzeni, hogy vár rám odakint.
Szeretem a nyári szellőt, ahogy simogatja a bőrömet, ahogy fellibbenti a kertiasztal terítőjét, ahogy bólogatásra készteti a virágokat, és megrezegteti a faleveleket.
Szeretem a piros muskátlikat, a vörös és rózsaszín rózsák illatát, az árnyékban lustán heverésző cirmosmacskát.
Szeretem figyelni a fehér pillangókat, ahogy a lila levendulabokrok körül repkednek és kergetőznek.
Szeretem, ahogy az ágak között átsüt a nap, és megszámlálhatatlan zöld árnyalatú ruhába bújtatja a leveleket.
Szeretem, ahogy a hullámokon csillog a napfény, és fürdésre csábít.
Szeretem a hétvégi délutánokat, amikor a kinti hőség olyan nagy lesz, hogy büntetlenül lehet pihenni és hűsölni a besötétített lakásban vagy egy fa árnyékában. Ilyenkor minden csendes, minden megnyugszik. A fák, a bokrok, a virágok mozdulatlanok, az égen sehol sincs haladó felhő, mintha még az idő is megállna pár pillanatra. Ilyenkor a legjobb nem csinálni semmit, csak nézelődni és elhinni, hogy megszűnt a változás, és ez a perc akár örökké is eltarthat.
Szeretem a bárányfelhőket is, a végtelennek tűnő égbolton olyanok, mint kis szigetek, amiken megpihenhet egy álmodozó vándor.
