A mesém egy lányról szól, aki annyira vágyott az ölelésre, hogy a legnagyobb áldozatot hozta meg érte.
A teljes mese az Író Cimborák oldalán jelenhetett meg. Olvassátok szeretettel:
…Volt egyszer egy szoba, a szobában egy polc, a polcon egy játékbaba. Haja rakoncátlanul kunkorodott a fején, arcán pirospozsgás mosoly ült mindig. Mindig-mindig-mindig.
Gazdája, egy idős néni két barátról is gondoskodott számára: a polc jobb oldalára egy hatalmas, vaskos könyvet helyezett, míg a másik oldalán egy fokföldi ibolya illatozott. (…) Szerdánként az idős nénihez látogatóba jöttek az unokái, és a kis szoba megváltozott. Pár órára megtelt élettel. A gyerekek a szőnyegen kergetőztek, ugráltak az ágyon, és dobálták a párnákat. Ha sikerült a párnát a plafonig dobniuk, akkor nagyot kacagtak. Ha azonban megcsúsztak és leestek a parkettára, elsírták magukat. Ilyenkor az idős néni a karjába vette a pityergőt, és ölelgette, simogatta, ringatta. A polcon álló játékbaba vágyakozva tekintett le rájuk. Amikor az unokák hazaindultak, arról ábrándozott, hogy ő is felkerekedik velük, és bejárja az utcákat, párnákat dobál, nevet és sír. Valaki pedig őt is megvigasztalja és megölelgeti.
Az egyik ilyen szerda estén a játékbaba különösen szomorú lett, és elpanaszolta bánatát két társának.
– Én épp úgy nézek ki, mint a gyerekek. Van kezem, lábam, szemem és szám. Mégsem futhatok soha, nem dobálhatok párnát, nem jönnek könnyek a szememből. Ráadásul, ha bánatos vagyok, akkor is mosolyognom kell. Kemény a testem, és soha senki sem ölel meg – sóhajtotta.
Az ibolya együttérzően ingatta kis virágait, a könyv azonban szigorúbb volt.
– Ne siránkozz! A te helyed itt van közöttünk, a polcon – figyelmeztette a játékbabát.
Ő azonban továbbra is arról ábrándozott, milyen jó lenne gyerekké válni. Játszani, nevetni, sírni, megvigasztalódni.
– Porcelánból vagy. Azért nem tudsz futni, és azért kell mindig mosolyognod – magyarázta a beröppenő katicabogár.
– A porcelán fogva tart. Bárcsak kiszabadulhatnék belőle! – kívánta a játékbaba.
– Hm… egyszer láttam egy porcelánmadárkát, aki repülni szeretett volna. Egy napon, portörlés közben leejtették, és a földre zuhant. Akkor széttörött a porcelán, ami fogva tartotta. Talán veled is ez történne, ha levernének a polcról – töprengett a katica, majd pettyes páncélját kinyitva elröppent.
– Kérlek szépen, könyv, dőlj rám, és lökj le a földre! – kérlelte barátját a játékbaba.
– Szó sem lehet róla! – felelte a keményfedeles könyv. – A katica nem tud mindent. Neked részed a porcelán. Ha széttörik, szörnyű dolgok történhetnek – aggódott a bölcs kötet.
A játékbaba azonban nem hallgatott rá, és tovább kérlelte. Minden nap újrakezdte, és addig-addig könyörgött, míg a könyv bele nem egyezett.
– Látom, már sosem leszel boldog közöttünk, annyira vágyakozol a másik élet után. Hát ma megteszem, amit kérsz! – mondta, és fedelével megbillentette a porcelánbabát.
A játékbaba elvesztette az egyensúlyát, és lezuhant a polcról. Egy pillanatig szabadon szállt, majd ahogy földet ért, éles fájdalmat érzett. A porcelándarabkák szétszóródtak a szobában. A baba annyira megijedt, hogy elsírta magát. Végre hullottak a könnyei, de csak most jött rá, hogy a sírás is fáj…
Hogy mi történt ezután a porcelánbabával? A folytatást az Író Cimborák oldalon olvashatjátok el itt:
http://irocimborak.blogspot.com/2021/10/weber-aniko-szettort-jatekbaba.html
Fotó: Pixabay
