Gyengébben teljesített, mint a többiek. Nem tudott se kötelet mászni, se szélsebesen futni. Ha a tanító néni felszólította, vagy kihívta a táblához, megrémült. A gyomra összerándult, a keze izzadni kezdett, és elrontotta a választ. Nem jutott eszébe semmi. Csak az, hogy mindenki őt figyeli, és MINDENKI látni fogja, hogy ügyetlenkedik. Meg az, hogy neki úgy se sikerülhet. Még a versszavalásba is belezavarodott, pedig otthon hibátlanul felmondta anyának. Az iskolában azonban minden más volt. Ott félt, hogy jegyet kap rá, és ha elrontja, kinevetik vagy összesúgnak a háta mögött…
Ábel szeretett volna láthatatlanná válni, hogy senki se vegye észre. Ha nehéz feladatot oldottak meg, vagy versenyezni kellett, olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta, mintha így eltűnhetne a szemek elől. Ha csapatok alakultak, ő nem kellett senkinek. Hiszen ki akarna a csapatába olyan diákot, aki bénázik és mindenben utolsó lesz? Ábel ilyenkor egyedül maradt, és szégyellte, hogy senkinek sem kell.
Bevallom, én is így éreztem magam testnevelés órán gyerekként. Nagyon kétbalkezes voltam a labdajátékokban. Mintha piros betűk hirdették volna a homlokomon, hogy túl lassan futok, rosszul célzok, béna vagyok. Ha az általános iskolában csapatjáték következett, én nem kellettem senkinek. Persze, mindenki győzni akart, így senki sem szeretett volna a csapatába választani, még ha amúgy kedvelt is. Olyankor selejtesnek éreztem magam. Szerettem volna eltűnni, de nem lehetett. Azt hittem, az általános iskolából kilépve magam mögött hagyhatom ezt a rossz élményt, de amikor tanárként láttam, hogy még mindig így alakítanak csoportokat a testnevelés órán, és észrevettem a cipőjüket bámuló, senkinek sem kellő diákokat, elszomorodtam.
Szerettem volna erről írni. Azokról a diákokról, akik megélik, hogy valamiben gyengébbek, mint a társaik. Azokról, akik emiatt magányossá válnak. Nekem szerencsém volt gyerekként, mert ha a testnevelés órán gyengén is teljesítettem, a humán tárgyakból kiemelkedő lehettem. Megélhettem a sikerélményt, és azt, hogy valamiben én is különleges vagyok. Ábel azonban olyan kisdiák, aki más tárgyakból is gyenge a szorongása miatt. Annyira izgul és stresszel az iskolában, hogy nem tud jól teljesíteni, hiába van tehetsége és szorgalma.
Ábelre gondoltam, amikor elkezdtem írni a legújabb Marci-könyvemet, ami épp a versengésről és a csapatmunkáról szól. Szerettem volna bemutatni, hogyan lehet Ábel is értékes tagja egy csapatnak. Hogyan segíthetjük sikerélményhez ezeket a szorongó gyerekeket? És mi kell ahhoz, hogy ők is megélhessék: IGENIS fontos tagjai a közösségnek?
Erről szól a Marci és a Bűvészolimpia című mesekönyvem az alsós diákoknak és a családjaiknak. A mesekönyvet ITT találjátok:
https://www.pagony.hu/termekek/marci-es-a-buveszolimpia
Fotó: Pixabay
