A téli napokon délután négy és öt között már sötét volt. Mi kettesben maradtunk a diákommal az ügyeleten. Vártuk, hogy megérkezzen a későig dolgozó apukája, aki egyedül nevelte őt és a testvéreit. Az épületszárnyban nem volt rajtunk kívül más, csak a takarító néni. Hallottuk felszűrődni a rádióját, néha az énekét is, de nem sokat törődtünk vele. Inkább elutaztunk egy varázsvilágba, amit a fiú teremtett. Én pedig megrajzoltam hozzá a kedvenc szereplőit. Például a főhőst, a varázslót.
„Ne legyen nyitva a szája!” – mondta a hetedikes, nyurgára nőtt fiú a rajzom fölé görnyedve.
„Miért?” – kérdeztem, és kiradíroztam a nyitott szájat.
„Mert nyi-nyitott szájjal o-olyan, mintha beszélne. Nnnn-nem sze-szeretem a szavakat” – válaszolta a fiú, aki erősen dadogott.
Közben én újra meghúztam a vonalat. Ezúttal csukott szájat kapott a palástos, magas varázsló.
„Kiszínezzem?” – kérdeztem felnézve.
„Se-semmiképp!” – felelte a fiú, és már el is vette a rajzomat. Majd hozzátette: „Nem sze-szeretem a színeket.”
„Miért?” – döbbentem meg. Addig ugyanis biztos voltam benne, hogy a színeket mindenki szereti.
„Mert a szavak olyanok, mint a színek” – mondta magabiztosan a fiú.
„Hogyhogy?” – értetlenkedtem.
„Né-nélkülük is ki le-lehet fejezni mmmindent, ami fontos… Tudja, Anikó néni, a némafilmek sem véletlenül voltak fekete-fehérek.”
Még sosem gondoltam erre az összefüggésre. De… miért ne volna igaza?
Ő így látta a világot. A nyári szünet elején, amikor már tudtam, hogy ősztől máshol fogok dolgozni, szerettem volna valamilyen búcsúajándékot adni neki. Hoztam is be otthonról egy varázslós könyvet, de kiderült, hogy már megvan neki. Aznap is kettesben maradtunk az ügyeleten. Én vigyáztam rá, ő pedig elkezdett mesélni a napjairól. Arról, hogy sokszor veszekednek a bátyjával és az apukájával, aki nem érti, miért álmodozik annyit, és miért nem tanul inkább. Csak írni szeretek – mondta, és elkezdte bemutatni azt a világot, amit a papíron teremteni szeretne. És miközben erről beszélt, nem dadogott. Bíztattam, hogy írjon csak tovább! Írjon mindig!
Azt hittem, többet nem is találkozunk, de nem így lett. Eltelt egy teljes év, és a következő nyár elején levél érkezett. Egészen pontosan egy e-mail, benne a gyerekek által készített meghívóval: bábelőadás lesz, amelyre engem is várnak. Ott volt minden résztvevő aláírása, és az utóiratban a megjegyzés: ha nem érnék rá ebben az időpontban, csak szóljak, és nekem előadják máskor. Mert mindenképp szeretnék, ha látnám. Kiderült: a dadogó fiú elballagni készült, de előtte még megtanított a kisebbeknek egy darabot, amelyet ő írt és rendezett. A bábok egy része pedig azokból a rajzokból született, amelyeket a hosszú délutáni ügyeleten készítettem neki.
A megadott napon a torkomban dobogó szívvel beléptem az iskolába. A gyerekek úgy viselkedtek velem, mintha csak tegnap köszöntem volna el tőlük. Egyszerre örültem és szégyenkeztem, hogy míg bennük ugyanúgy él Anikó néni, bennem kissé berozsdásodott. Máris nehezebben találtam a szavakat, és megilletődve hallgattam a történeteiket. Úgy éreztem, nem készültem fel erre az egészre. Kellett volna ajándékot hoznom! Szavakat, az egész múltat, Anikó nénit hús-vér valójában. Ehelyett csak ültem ott a széken, izgatottan próbáltam előásni magamból a tavalyi tanár nénit, miközben a kezemben elolvadt a csoki, amivel megkínáltak. Szerettem volna megköszönni valamit, de magam sem tudtam, hogyan.
Az előadás pedig elkezdődött. Jöttek a varázslók, bátor vitézek, lementek a barlang mélyére a kincsért, harcoltak a szörnyekkel, legyőzték az ellenséget. Amikor a történet befejeződött, a másik tanárnő tollakat vett elő. Mindenkinek jutott egy, aztán értékelte az előadást, sok szépet és hasznos tanácsot mondott, majd el kellett mennie. Én pedig maradtam, és néztem a dadogó fiút, aki egy egész darabot írt. Ő nehezen beszélt, mégis annyi mindent mondott el. Én pedig hiába szerettem volna mesélni, valahogy nem sikerült megfogalmaznom a lényeget. Zavarban voltam. Úgy szerettem volna adni valamit, de semmim sem volt. Aztán a fiú felállt, hogy elbúcsúzzon, és a zavarom csak tovább fokozódott, mert a hatalmas, sovány tinikezek elindultak és átöleltek.
Azt mondta, mindent nagyon köszön nekem. Majd odaadta a történetből a varázslóbábot, amit egy éve rajzoltam neki. Ajándékot kaptam. Nem is egyet. Emlékeket. Figyelmet. Ölelést. Bábelőadást és pálcikabábot. Mind arra figyelmeztetnek, hogy Anikó néni nem felejthető el. Most is él. Akkor is, ha csokis kézzel ül, szeretne köszönetet mondani, de kivételesen nem találja a szavakat…
Karácsony előtt mindig eszembe jut ez az emlék, hiszen ilyenkor töprengünk legtöbbet a megfelelő ajándék kiválasztásán, és néha észre sem vesszük, hogy tárgyak és szavak nélkül is mennyi mindent adhatunk a másiknak.
Fotó: Pixabay
