1848 őszén Pesten született egy kislány, Irénke. Amikor az édesanyja először szorította magához a csecsemőt, sok más édesanyához hasonlóan azonnal megfogadta, hogy csak szépre, jóra fogja nevelni, és a maga élete árán is megvásárolja az ő boldogságát. Akkor még nem sejtette, milyen hamar eljön az az idő, amikor kockára kell tennie az életét, hogy megmentse a férjét és a kislányát.
A következő hetekben az ország tele volt a magyar szabadságharc szomorú híreivel: több csatát is elvesztettek a magyar katonák. Windischgrätz sere közeledett Budához, nagy volt a fejetlenség, a kétségbeesés és a félelem. Falragaszok buzdították az utcákon a nőket arra, hogy gyűjtsenek már most olajat, szurkot, köveket, hogy ha az ellenség elfoglalná a várost, forró olajat, szurkot és kőzáport tudjanak zúdítani a fejükre. Ezekben a nehéz napokban az édesanya kétszobás kis otthona mégis megnyugtató pont volt. Kánya Emília, aki első gyermekét szoptatta, elképzelte, hogy nemcsak testi táplálékot ad neki, hanem lelkit is. Ezért igyekezett távol tartani magától minden nyugtalan gondolatot, haragot, bánatot. Jó akart lenni, elnéző és szeretetteljes mindenki iránt. A háború azonban az ő életébe is betört. A magyar kormány mindent Debrecenbe vitetett, és odaköltözött. Kánya Emília férje pedig aggódni kezdett, ha Pesten maradnak, ők is veszélybe kerülnek, az ellenség elfogja őt, amiért osztrákellenes cikkeket írt a lapokba.
A tél kegyetlenül hideg volt, a kis Irénke pedig még csak kilenchetes baba, Emília mégis úgy döntött, el kell menekülniük Pestről a férjével, aki egyedül, gyengénlátóként nem boldogult volna. Egy dadát vittek magukkal segítségnek, a babát gondosan párnába, takaróba pólyázták, és 1849. január 5-én kora reggel kisiettek a vasúthoz.
„Ugyanakkor hagytuk el Pestet, mikor Windischgrätz bevonult Budára. (…) A mi vonatunk volt ezúttal az utolsó, mely kiindult Pestről. Utánunk felszedték a síneket. Soha se felejtem el ezt a siketítő zajt, hajszát a pályaudvarban, a termekben! Halálra ijedt arcokkal rohantak el mellettünk az emberek, taszigálva egymást kiméletlenül, mintha az ellenség már lábunk nyomában volna. Rám is rám nehezedett a halálos aggodalom dermesztő kábultsága” – emlékezett vissza Kánya Emília.
Mindez éppen 173 éve történt, a fagyos január 5-én. Emíliáék maguk sem tudták, hova menekülnek, hol kapnak szállást, mi lesz velük. A jövő bizonytalan volt. Végül kiszálltak Cegléden. A hideg továbbra is dermesztő volt, Emília pedig szeretett volna biztonságos, meleg szobát adni a kilenchetes kislányának. Elmentek egy vendéglőbe, ám ott nem találtak helyet, mert már minden szoba megtelt menekülőkkel. Innen egy másik vendéglőbe mentek, majd egy harmadikba, negyedikbe, mindegyik zsúfolva volt már utazókkal. Végül egy városon kívüli kisvendéglőben kaptak pinceszobát, ahol folyt a víz a penészes falakról. Innen Pilisre mentek egy parasztszekéren, itt vészelték át a telet és a tavaszt, míg vissza nem foglalták a magyar seregek Pestet. Akkor Emília is visszatért a városba gyermekével és férjével, valamint a bátor és segítőkész dadussal. Ám korai volt az öröm. Budáról ostromolni kezdték Pestet, és nekik ismét menekülniük kellett.
„Egy éjjel a szobánk előtti folyosóra rohantam ki (…), mert olyan közel érték a golyók a házat, hogy az ablakok megrepedtek, eltörtek és siketítő zizegéssel hullottak le az udvarra és kertbe. Egy ilyen borzalmas éjjel után nem volt többé maradásom e helyen sem. (…) Hatalmába ejtett az iszonyat, a gyermekem életét fenyegető veszedelem. Csak el innen, csak ki a városból, ahová nem ér a pokol tüzes üszke. Az egész úton kísért a tüzes papírfoszlány, golyótöredékek. Futva tettem meg az utat a Városligeten át, és csak a Hermina kápolnánál állapodtam meg. Ott lerogytam a kápolna lépcsőire, ölbe vettem drága Irénkémet, és sírtam keservesen. (…) Sok ezer szegény ember hemzsegett, ponyvákból összetákolt sátrak alatt. Csupa szomorú nyomor! Árulták az élelmiszereket, lármáztak, alkudoztak, sírtak, káromkodtak. És egyre bömbölt az ágyúszó! Egy kissé pihentünk, és aztán ismét útnak indultunk, magunk se tudtuk hová, csak a vasúthoz jussunk valahogy (…) Így futva, holtfáradtan, az éhségtől, a tűző naptól, a szokatlan gyaloglástól elkábulva érkeztünk Kőbányára. Betértünk valami vendéglő kertjébe, lerogytam egy padra – rendeltünk valami ebédet és megpihentünk egy kicsit. Gyönyörködtem drága kicsi gyermekem gőgicsélésében: olyan édesen gőgicsélt, mintha semmi baj se volna a világon, rajtunk az isten aranyos napja és fellegtelen kék ege. A kertbe többen jöttek, félismerősök, köztük Jókai Mór is gyönyörű szép feleségével, Laborfalvi Rózával, a nagy színésznővel” – emlékezett vissza Emília idős korában azokra a napokra, hetekre, hónapokra, amikor menekülniük kellett. Csak akkor térhettek haza, amikor véget ért a háború.
Emília tartotta magát a fogadalmához, őrizte gyermekei boldogságát. Amikor magára maradt, és valamiből el kellett tartania őket, cikkeket, könyveket kezdett írni. Ő volt az első magyar szerkesztőnő, aki saját újságot alapított Családi Kör címmel. Összesen nyolc gyermeke született, de az anyai teendők és írás mellett gyakran meglátogatta és segítette a szegényeket is. Sokat tett azért, hogy a lányok és a nők is tanulhassanak és dolgozhassanak.
Emellett folyamatosan művelte magát, és ez Erzsébet királynénak is megtetszett. Szeretett volna egy ilyen elhivatott, művelt, tapasztalt édesanyát a saját kislánya, Mária Valéria mellé. Vay Miklós báró tolmácsolta a királyné kérését Emíliának, aki nagyon megtisztelőnek érezte az ajánlatot. Csakhogy hiába járt volna jó fizetéssel és a császári pár támogatásával az állás, Emília messze került volna a saját családjától, akikhez nagyon ragaszkodott. Akkoriban nehezen éltek, és ha Mária Valéria mellé kerül, jobb lett volna a fizetése (1000 forint), és anyagilag, társadalmilag is javult volna a helyzetük. Viszont alig láthatta volna a gyerekeit. Végül győzött az anyai szív: inkább nemet mondott egy királyi felkérésre, és folytatta a szerkesztést, írást, hogy együtt maradhasson a szeretteivel. Imádott írni, gyerekkorától naplót vezetett, idős korában pedig lejegyezte az egész életét a gyerekeinek és az unokáinak. Ebből a könyvből idéztem most én is nektek.
Kánya Emíliával és gyermekeivel találkozhattok az egyik mesekönyvemben is, a Luca és Máté régi körhintájában, amit itt találtok:
https://www.pagony.hu/termekek/luca-es-mate-regi-korhintaja
Forrás:
Kánya Emília: Réges-régi időkről
Wéber Anikó: Luca és Máté régi körhintája
