Karácsony után mintha eltűnne a világból a varázslat. Nem tudom, ti hogyan vagytok vele, de én nehezen találom meg, milyen ajándékot tartogat az év első hónapja. Ilyenkor könnyebben legyőznek a félelmek és az aggodalmak.
Ha elszomorodom vagy félek, kinézek az ablakon a fenyőkre. A látványuk rengetegszer megnyugtatott már. Bármilyen hideg, kopár, sötét vagy szeles idő van, a fenyők rendíthetetlenül állnak odakint. A magasba nyújtóznak, és üzenik, hogy igenis elérhető az ég.
Néha megpihen a csúcsaikon egy-egy madár, vagy az emberek ölelik körbe őket égősorokkal.
Szívesen nézem az utcai fényfüzérekkel díszített fenyőket is, mert a gyerekkori ünnepeket idézik fel bennem. Ha rájuk nézek, egy pillanatra megint az a kislány lehetek, aki kételyek nélkül hisz a csodákban.
A fenyőket minden évszakban szeretem, de télen érzem legerősebben az illatukat, és ilyenkor van a legnagyobb szükségem rájuk. Biztonságot és reményt adnak. A tiszta, hideg éjszakákban olyanok, mint az álmaink őrei vagy a tündérek magas sátrai.
Ezek a tiszta, hideg éjszakák, a magasba nyúló fenyők és a végtelennek tűnő esték a fő ajándékai a januárnak. Legalábbis számomra.
Ilyenkor a legnagyobb a csend.
Ilyenkor a legbékésebb minden.
Ilyenkor látom magam a legélesebben.
Ilyenkor tudok büntetlenül órákig pihenni, olvasni, töprengeni.
Ilyenkor másképp figyelek magamra és a környezetemre.
Ilyenkor alszanak a természet tündérei és varázslói, és mi kapunk egy kis időt, hogy csak a körülöttünk élőkkel és magunkkal foglalkozzunk.
Ilyenkor megláthatunk olyasmit, amit máskor eltakarnak az élénk virágok vagy a tarka, sárguló levelek. És amit felfedezünk és meglátunk, az lehet néha ijesztő, de sokszor nagyon szép is.
Fotó: Pixabay
