Vannak kiragadott pillanatok az életünkben, melyek előzményére és folytatására már nem emlékszünk. Csak arra az egyetlen mozzanatra és a hozzá kapcsolódó képre, amitől megtelt a szívünk örömmel, szomorúsággal, boldogsággal vagy bánattal. Ilyen emlékem, amikor sétáltam az aluljáró irányába, és a lezárt úton egy autóbalesetben meghalt férfi feküdt, miközben a rendőrök helyszíneltek körülötte. Elszomorodva leértem az aluljáróba, és odalent meghallottam egy utcazenészt. Pontosan ott állt és hegedült, ahol a feje fölött az elhunyt férfi feküdt. Nem tudom, egyáltalán sejtette-e, mi történt odakint, de a dallam, amit játszott, úgy szólt, mint egy utolsó búcsú. Elszorult a szívem. Arra gondoltam, bárcsak mindenkiért hegedülnének.
Egy másik kiragadott pillanatom, amikor elindultam egy sétára a környékbeli utcákon. A fejem tele volt a készülő regényem történetével, és éppen a folytatáson járt az eszem, amikor egyszer csak feltámadt a szél. Megtorpantam, és a fákra néztem, amiken rikítósárga és arany levelek ringatóztak és integettek nekem. A nap megcsillant rajtuk, és hirtelen olyan béke szállt meg, amit már régen éreztem. Akkor, abban a pillanatban valahogy biztos lettem benne, hogy ilyen szépség nem múlhat el, és az élet örök.
Szeretett emlékem, amikor azt álmodtam, hogy állok a síneken, és nézem, ahogy közeledik felém egy régi-régi vonat. Borzasztóan félek, és csak egyetlen gondolat jut eszembe: a párom, akit annyira szeretek, és aki borzasztóan hiányozna, ha a vonat elütne.
Ekkor felébredtem, és megismertem magam körül a szeretett kékséget. A hálószoba kék függönyeit, az ágytakarót, a lámpát, mindent, ami azt üzente: ITTHON vagyok. De ez nem volt elég. Az kellett, hogy lássam a párom, és amikor pár perccel később meghallottam a kulcscsörgést az ajtóban, kiugrottam az ágyból, és rohantam elé. Ahogy a hideg kabátjához szorítottam a fejem, arra gondoltam: mindig vele szeretnék lenni.
Ilyen kedvenc emlékcsokorrá vált az esküvőnk minden pillanata. Amikor besétáltam menyasszonyként a násznép között, amikor megfogtuk egymás kezét a párommal, amikor odakint dörgött egyet az ég, és mi házastársak lettünk. Különösen megmaradt bennem, amikor az utolsó menyasszonyi táncot táncoltam apukámmal. Akkor olyan boldogság öntött el, hogy tudatosan is arra gondoltam: ezt a pillanatot szeretném örökre megőrizni és magammal vinni.
De vannak egészen régi örök pillanataim is. Az elsőt hároméves koromból őrzöm. Egy nagy rokoni találkozón ünnepeltünk. Az asztalok között anyát kerestem. Odasétáltam egy szoba ajtajába, és bekukucskáltam, hogy ott van-e. Odabent az emberek körben ültek és énekeltek, én pedig egy pillanatra megfeledkeztem anya kereséséről, és csak hallgattam őket. „Heimat, oh Heimat, Heimat wie bist Du so schön? Könnt’ ich, ja könnt’ ich, könnt’ ich Dich wieder zu sehen?” – szólt a dal, aminek persze akkor egy szavát sem értettem, mégis megtelt a szívem szomorúsággal, mert valahogy éreztem, hogy az éneklőket körbelengi valamilyen titokzatosság, ünnepélyesség, fájdalom és öröm egyszerre. A boldogság, hogy megint együtt lehetnek. Pedig akkor még semmit sem tudtam arról, hogy egyszer régen volt egy kitelepítés, és hogy a mamámnak és a testvérének nagyon sok évre el kellett szakadniuk egymástól.
A különleges pillanatok sokszor váratlanul jönnek, és bármikor elérhetnek minket. A minap is fáradtan néztem ki az ablakon, és éppen a nagy fenyőfa csúcsa felett függött a hold, pont úgy, mintha őrizné. Olyan szép és megnyugtató volt, hogy megtelt a szívem meleggel.
Ezek a pillanatok adják a napjaink sava-borsát. Ezek késztetnek minket arra, hogy elgondolkozzunk nagy kérdéseken, vagy csak csöndben odabújjunk ahhoz, akit nagyon szeretünk. Ezekre a pillanatokra emlékezünk éveken át, és talán éppen ezekért a pillanatokért élünk. ❤
Esküvői fotókat készítette: Edelmayer Zsolt
