Télen vagyok a legsebezhetőbb…
Ilyenkor támad a legtöbb kételyem és aggodalmam. Úgy gondolom, akkor vagyok őszinte, ha nemcsak a boldog pillanatokról mesélek, hanem a félelmekről is. És hogy mitől tudok félni? Szinte bármitől.
Vannak természetes félelmeim, melyeken szinte minden emberrel osztozom. Ilyen a félelem, hogy elveszíthetem a szeretteimet vagy az egészségemet. Vannak olyan félelmeim is, amik rossz emlékekhez kötődnek. Például az utazáshoz. Amikor gyerek voltam, egyszer nem sokkal előttünk ütközött össze két autó. A balesetet okozó sofőrnek nem lett komolyabb baja. A másik kocsit vezető anyuka viszont felborult az autóval, elvesztette az eszméletét és beszorult. Nem lehetett kisegíteni, így amíg vártunk a mentőre, anyukám benyúlt hozzá az ablakon át, és simogatta a karját, hogy tartson ki. Sajnos a mentősök sem tudták megmenteni. Magát a balesetet nem láttam, de az anyukát igen, és az a gondolat, hogy otthon várja a családja, de nem fog hazaérni, szörnyű volt. Azóta is mindig bennem van egy kis aggodalom, ha hosszabb útra kocsiba ülünk.
Vannak megmagyarázhatatlan félelmeim is, minthogy nem szeretek lenézni, ha átsétálunk a Duna fölött, vagy más, nagyon mély és nagy folyó fölött. Rémálmaimban mindig egy ilyen mély folyóba esek bele, és nem tudok kiúszni.
Néha azt gondolom, hogy élni is olyan, mint úszni egy nagyon mély vízben vagy felmászni egy magas toronyba. Amíg nem nézünk lefelé és nem jut eszünkbe a mélység, addig igazán élvezzük. Haladunk előre vagy felfelé, szeretjük a szellőt, ami az arcunkat simogatja, gyönyörködünk a látványban, és megbízunk a karunk és lábunk erejében. Aztán amikor valami eszünkbe juttatja a mélységet, hirtelen lepillantunk és megborzongunk. Nem értjük, hogyan is juthattunk el ideáig. Hogyan tudtuk élvezni a szellőt és a látványt, miközben alattunk végig ott volt a mélység? És hogyan is fogjuk csinálni ezután? – kérdezzük, de aztán ismét érezzük a szellő simogatását, és mégiscsak sikerül folytatni az utunkat, és újra tudjuk élvezni a haladást, a látványt és a saját erőnket.
A félelemmel és félelmek legyőzésével sokat foglalkoztam már, még mesekönyvet is írtam róla, a Ragacs, a hős kismacskát. Ha kisiskolás gyerekeknek tartok olvasótalálkozót, meg is szoktam kérdezni tőlük, ők mitől félnek. Az elsős és másodikos gyerekek legtöbbször az állatokat: nagy pókokat, kígyókat, darazsakat, harapós kutyákat említik, de szívszorító hallani, hogy a harmadikos és negyedikes kisdiákok már épp attól félnek, amitől általában mi, felnőttek is: hogy elveszíthetik a szeretteiket, hogy barát nélkül, egyedül maradhatnak, vagy nagyon megbetegedhetnek. Ez az utóbbi talán az elmúlt két évben fel is erősödött bennünk, és még többször féltünk, mint a korábbi évtizedben.
Mégis mindig legyőztük és legyőzzük a félelmeinket. És épp ez az, ami különleges bennünk. Annak ellenére, hogy tudunk a mélységről, mégis megyünk tovább. Közben pedig élvezzük a szellőt, a látványt és sok-sok mást. Ez is egyfajta varázslat. Az erő, hogy a félelmek ellenére is tudunk mosolyogni, örülni, és sokszor megtalál minket a boldogság is. ❤
