Amikor kisóvodás voltam, egyszer ellátogattunk a szüleim ismerőseihez egy nagy házba. A háziasszony leültetett minket a konyhában, és megkérdezte, mit kérünk inni. Kinyitotta a szekrényüket, és én ámulva láttam, hogy nem egy, hanem három-négy bontatlan dobozos gyümölcslé is sorakozott benne.
Mi otthon csak ünnepnapokon ihattunk ilyesmit, mert drága volt. Ezért gyerekként mérhetetlenül gazdagnak hittem azt a családot. Belegondoltam, hogy BÁRMIKOR, amikor megkívánják, ihatnak egy pohár narancslevet, és borzasztóan szerencsésnek, milliomosnak tartottam őket. Felnőttként aztán én is mindig vettem egy doboz narancslevet, bár csak nagyon ritkán ittam belőle. Egy idő után el is gondolkodtam azon, minek is veszem, ha egyszer jobban szeretem a teát? Akkor jutott eszembe ez a gyerekkori emlék, és vele jött a felismerés is: nekem ez a doboz narancslé jelenti a gazdagságot. Ha megveszem, olyan érzésem támad tőle, hogy hatalmas luxusban élek, pedig nem ettől lesz gazdagságom. Amint erre rádöbbentem, nem is vettem többé dobozos innivalót. Maradtam a teánál, amit tényleg jobban szeretek.
Gyerekként persze még imádtam a narancslét, baracklét, krémtúrót, de az is természetes volt, hogy ilyesmit csak ritkábban fogyaszthattunk (ettől amúgy sokkal ünnepibb, különlegesebb lett az ízük). Amikor láttam, hogy egyes osztálytársaimnak ez mindennapra jut, egy pillanatra irigyeltem őket, aztán egy perc múlva már el is felejtettem mindezt. Igazán sosem számított, hogy nincs autónk, kis lakásban élünk, nem megyünk távolra nyaralni. Nem éreztem, hogy nekem rosszabb volna, mint másoknak, mert nem is volt rosszabb. Amit nem tudtunk megvenni pénzzel, azt mindig pótoltuk fantáziával, szeretettel. Édesanyám saját kezűleg készített nekem karácsonyra nagy babaházat, és már akkor megtanultam, hogy milyen hatalmas értéke van azoknak az ajándékoknak, amiket mi magunk készítünk, közben arra a személyre gondolva, akinek szánjuk. Anyukám varrta nekem a legszebb szoknyáskabátot is (ami akkoriban nagy divat volt a kislányok körében). Az enyémre készített piros fodrot, és katicabogaras gombokat is talált rá.
Azt is szerettem, amikor nem volt otthon telefonunk, és karácsonyeste átvágtunk a havon a lakótelep telefonfülkéjéig, onnan hívtuk fel a rokonokat, hogy kellemes ünnepeket kívánjunk. Közben sokat nevettünk, hógolyóztunk. Autó helyett buszon utaztunk haza a nagymamámtól, és apukám ölében jobb volt, mint egy kocsi hátsó ülésén, mert melegben, biztonságban éreztem magam. Sokszor el is aludtam, de ha ébren maradtam, figyeltem a világító ablakokat, amik mellett elsuhant a busz, és találgattam, mi történik azokban az otthonokban.
Karácsonyra mindig kaptam szépruhát, mesekönyvet, játékot is, de ezeknél sokkal jobban emlékszem a közös programjainkra. Karácsony estéjén összetoltuk az ágyakat, és mind a négyen együtt aludtunk, a szüleim, az öcsém és én. Előtte sokat meséltünk, játszottunk, na meg rengeteget táncoltunk is! Megvoltak anyukám és apukám kedvenc zenéi, de sok gyerekdal is, főleg Halász Judit-albumok, amiket bakelit lemezen vagy kazettákon hallgattunk. Érdekes, hogy ezeket a zenéket azóta is szeretem, akkori is, ha nem mindegyik az én ízlésem. Ha meghallom valamelyik dallamot, családi emlékeket hoz vissza, és ismét érzem, hogy táncra kell perdülnöm.
Idén már novemberben elkezdtem összeírni és elkészíteni a karácsonyi ajándékokat. Leültem barkácsolni, és közben eszembe jutott, milyen jó lenne énekelni valami régi gyerekkori dalt, amit már ezer éve (vagyis legalább 25 éve) nem hallottam. Kerestem egy Halász Judit-albumot, és igen… felnőttként ültem a kanapén, ügyködtem az ajándékokon, és gyerekdalokat énekeltem. Közben pedig újra átéltem, hogy kislány vagyok, és egyre több emlék jutott eszembe. Az, amikor a parkban gesztenyét gyűjtöttünk az öcsémmel, az, amikor adventi koszorút készítettünk anyukámmal fenyőágakból, és az, amikor apukám húzott a szánkón, és úgy vitt magával a boltba.
A novemberi estém egy szimpla, sötét, egyszerű estének indult, de végül utaztam az időben, és olyan nagy-nagy boldogságot éreztem, amit nem is tudok nektek pontosan szavakba önteni. Különleges élmény volt!
Amikor ezekhez hasonló emlékekről írok, néha felmerül bennem: vajon nem okozok-e rossz érzést a családomnak azzal, hogy ország-világ előtt elmesélem, milyen kevés pénzünk volt, amikor kicsi voltam. Aztán mindig arra jutok, és a családom is azt mondja, hogy a szegénység nem olyasmi, amit szégyellni vagy titkolni kell. A pénz és a fizetés legtöbbször sajnos nem azt mutatja, ki milyen jó vagy nehéz munkát végez. Ahogy a belső gazdagságot sem tükrözi a vagyon. Szerencsére nem kell sok pénz az örök élményekhez. Hiszen gyerekként mérhetetlenül nagy ajándékokat és kincseket kaptam, amik nem kopnak el, mint a szépruhák, nem mennek tönkre, mint a drága játékok, hanem velem maradnak az emlékeimben. Elhasználhatatlanok, kifogyhatatlanok. Ezekért mindig hálás leszek a családomnak!
A gyerekkori karácsonyaink mindig tele voltak varázslattal, és ezeket a varázslatokat, csodákat belecsempésztem a karácsonyi mesekönyvembe is, a Hanga régi karácsonyaiba. Nemcsak a régi múltbéli kastélyos és falusi karácsonyok szerepelnek benne, hanem egy jelenkori ünnep is, ahol a nagyszülők, gyerekek, testvérek, unokák mind együtt ünnepelnek, és valóban egymásra figyelnek. Remélem, így tovább tudom adni azokat az ajándékokat, amiket én kaptam és megéltem.
Idén nyár óta azonban az is gyakran eszembe jut, hogy vajon ez a karácsony hány családnak lesz nehezebb, mint a korábbiak? Hányan tudják megtenni, hogy új könyveket, ajándékokat vegyenek egymásnak, és hányan nem? Ezért is szerettem volna írni nektek a gyerekkori karácsonyaimról és arról, hogy a karácsony is olyan ünnep, amit a szívünkben hordunk, és az egymásnak adott figyelemben élünk meg. Nem kell hozzá feltétlenül kivilágított adventi vásár, drága ajándék, de még hó sem. Csak mi. Az, amit magunktól és magunkból adni tudunk egymásnak.
https://www.pagony.hu/termekek/hanga-regi-karacsonyai-9789635870837
