A november olyan, mint az utolsó mese az elalvás előtt. Az ősz már megágyazott a vastag levélhalmokkal a téli álomhoz. A fák levetkőztek, és vágyakozva nyújtogatják ágkarjaikat. Olyanok, mint a kisgyerekek, akik az elalvás előtt még egy utolsó simogatást és puszit kérnek. A nap már nem melegen, csak lágyan simogatja őket és minket.
A kertek és a házak is hamarabb mennek aludni, mint máskor. A nyáron kitárt ablakokat és ajtókat ilyenkor már becsukják és bezárják, ahogy az emberek hunyják le a szemüket éjszakára. Mindenre különös, titokzatos, várakozásteljes csend borul. Már senki sem futkos és játszik a fák alatt, nem szól zene és nevetés a kertekben, csak a szél csipkedi meg az arcunkat játékosan.
Minden évszakban más élmény sétálni az utcákon. A novemberi kerteket és sétákat is szeretem. Ilyenkor könnyebb figyelni a természet neszeit. A szél úgy zúg és kopogtat, mintha egy távoli üzenetet szeretne ránk bízni. Az ágak recsegnek, a madarak az utolsó altatót éneklik elalvás előtt. A levelek, amik legtovább kapaszkodtak a fákba, most hangtalanul hullanak a földre a lábunk elé.
Minden azt súgja, hogy a tündérek is mély álomra készülődnek, és üzenik: tavaszig átadják a helyüket nekünk, embereknek.
Mindig nagyon szerettem gyerekként az elalvás előtti mesét (az elalvást kevésbé), és szeretem az egyre hosszabb csendeket, melyek annyi mindenről árulkodnak. Azt is élvezem, hogy egy rövid időre megpróbálhatom átvenni a tündérek munkáját, és az én feladatommá is válik színt és örömöt csempészni a mindennapokba. Ilyenkor, a korai sötétségben ez nehezebb, mint tavasszal, nyáron és koraősszel, amikor annyi szín és napsütés vesz körbe minket. De azért nem lehetetlen! Többet figyelek befelé, több idő jut a gondolataimra, az érzéseimre, a szeretteimre. Már tervezem az adventi dekorációt, ami idén a természetben és a kertben talált kincsekről fog szólni. Már készítem az ajándékokat, amikkel a szeretteimet fogom meglepni, és már gyűjtöm az ötleteket a téli mesékhez.
Az utóbbi néhány évben a híreket olvasva és a környezetemet látva mindig úgy éreztem, hogy egyre nehezebb átvenni a tündérek szerepét. Ez idén sincs másképp. Azzal nyugtatom magam, hogy a varázslathoz sokszor nincs szükség másra, csak arra, ami bennünk van. Nem kell olyasmiket tennünk, amire nem vagyunk képesek, hiszen mindegyikünknek vannak olyan képességei, tulajdonságai, szeretett tevékenységei, melyekkel mások életébe és a saját életünkbe is tudunk vigaszt, megértést, örömöt csempészni. A november a legjobb hónap arra, hogy felkészüljünk a tündérszerepre, és azt tegyük egymásért, ami tőlünk telik.
Fotó: Pixabay
