Az író-olvasó találkozókon sokszor megkérdezik tőlem a gyerekek, hogy engem bántottak-e az iskolában, amikor gyerek voltam. Valójában engem soha senki nem ütött meg, nem csúfolt ki. Mégis… amikor jobban belegondolok, eszembe jutnak olyan apróságok, amik igenis fájtak általános iskolában. Gúnyos pillantások. Egy játék, amiből kihagytak. Egy alkalom, amikor feldobták a kapu tetejére a táskámat, és nevettek azon, hogy olyan pici vagyok, hogy nem érem el. Egy-egy bántó mondat, amit nem nekem mondtak, de mégis nekem szántak, és direkt olyan hangosan közölték, hogy meghalljam: rólam van szó.
Sokszor nem tudják, hogy egyetlen szó, gúnyos pillantás, kiközösítés is mind bántalmazás, és nagyon tud fájni. Máig megmaradtak az emlékeim között. Nemcsak nekem. Nagyon sok ismerősömnek is. Ráadásul rengetegszer tapasztaltam gyerekként és tanárként is, hogy akit bántanak, gúnyosan lekicsinyelnek, kinevetnek vagy kiközösítenek, legtöbbször valóban szégyenkezik, és elhiszi, hogy ő kevesebb, gyengébb, rosszabb, színtelenebb, mint a többiek.
„Aki kilóg a sorból, az lúzer” – magyarázta nekem egy diáklány az író-olvasó találkozón, és látszott rajta és a társain, mennyire félnek, hogy velük is megtörténhet ez, és kiközösíthetik őket. Mert akit kiközösítenek, az lúzerré, gyengévé válik a többiek szemében. Magányossá. Külső szemlélővé. Szoborrá az élők között.
„Az osztályban sokszor úgy éreztem magam, mintha kőből lennék, és nem tudnék beszélni, nevetni, örülni. A többiek jól ismerték egymást, együtt fociztak, gólt rúgtak, megbeszélték az összes sulis viccet és pletykát, kifigurázták a tanáraikat, izgultak a matekdoga előtt, aztán elrohantak a menzára. Én meg odaragadtam a helyemre, mint egy szobor a talapzatához. Az osztálytársaim nem szóltak hozzám, nem nevettek velem, nem hívtak focizni, nem ismertem a vicceiket, néha azt sem értettem, miről beszélnek, mintha a fülem és az agyam is kővé vált volna” – írja az egyik szereplőm A gondolatolvasó című regényemben.
Vajon hogyan lehet életre kelni, ha egyszer szoborrá váltunk? Hogyan lehet elhinni, hogy nem vagyunk kevesebbek, sem lúzerek attól, hogy a többiek ilyet tettek velünk? Hogyan lehet megszüntetni az iskolai bántalmazást?
„Nem lehet megszüntetni az iskolai bántalmazást” – mondják mindig a gyerekek, ha erről kérdezem őket egy-egy előadásomon.
Mégis ismerek olyan osztályokat és közösségeket, ahol sikerült megszüntetni a bántalmazást. Azok a pedagógusok és pszichológusok, akik jó eredményekről és élményekről számolnak be nekem, mindig azt mondják, hogy a gyerekek önbizalmát, érzelmi intelligenciáját erősítették. Mindegyikükét! Hiszen sokszor a bántalmazó is önbizalomhiánnyal (és szeretethiánnyal) küzd, éppen azért bánt másokat, hogy a saját hiányait és félelmeit leplezze. Ha minden gyerek megélhetné, hogy szerethető, nem kevesebb, nem gyengébb, nem rosszabb, mint a társai, akkor talán sikerülhetne visszaszorítani a bántalmazást. De azt is tudom, hogy minden osztályközösség, iskolai helyzet más, és sokszor a pedagógusoknak sincs lehetőségük és idejük egyenként foglalkozni mindenkivel. Akik mégis megteszik erejükön és gyakran munkaidejükön felül, azok igazi hősök a szememben.
Nagyon kíváncsi vagyok arra is, ti, olvasóim mit gondoltok erről? Szerintetek van-e lehetőség megszüntetni az iskolai bántalmazást?
Ezt a témát sok könyvem érinti, köztük Az osztály vesztese, az El fogsz tűnni és A gondolatolvasó című regényeim is, hiszen részben azért is írtam minderről, hogy a gyerekek láthassák, mit éreznek különböző helyzetekben az áldozatok és a bántalmazók.
Szerettem volna, hogy a gyerekek érezhessék a regényeim által: egyetlen áldozat sem “lúzer”, gyáva vagy kevés, hanem mindannyian gazdag, különleges egyéniségek!
A gondolatolvasó című regényemet itt találjátok: https://www.pagony.hu/termekek/a-gondolatolvaso
Fotó: Paxabay
